19. fejezet – Lehull a lepel

Harry csatlakozott Jameshez, Zane-hez és Ralphoz, és közösen elköltöttek egy kései reggelit a nagyterem alatti konyhában. James észrevette, hogy a hatalmas tűzhelynél szorgoskodó házi manó ugyanaz, aki próbaidőre helyezte a fiúkat. A manó leplezetlen gyanakvással figyelte őket, de nem szólt semmit. Egy kis asztalnál zsúfolódtak, egy még kisebb ablak alatt, és lazacot meg pirítóst ettek sütőtöklével és feketeteával. Végül Harry azt javasolta a három fiúnak, hogy mosakodjanak meg, aztán pihenjenek le. Még mindig azokat a ruhákat viselték, amik előző nap, a balul elsült seprűlopási akció során volt rajtuk, márpedig azok meglehetősen piszkosak és viseltesek voltak az erdőben töltött éjszaka után. James még soha nem érezte olyan kimerültnek magát, mint most, és elhatározta, iskolai válság ide vagy oda, de tíz percen belül ágyban lesz.

A klubhelyiség felé menet James úgy döntött, tesz egy kis kitérőt a gyengélkedő irányába, hogy visszaszerezze a hátizsákját. Philia Monstro és Murdock természetesen már nem őrizték az ajtót, de James meglepve látta, hogy Hagrid az egyik közeli padon kuporog, és egy vastag, Távoli vidékek bestiái című magazint lapozgatott. Mikor meghallotta Jamest, az óriás felnézett, és összehajtotta az újságot.

- James, örülök, hogy látlak – köszöntötte őt szívélyesen, s közben igyekezett visszafogni a hangját. – Hallottam, hogy épségben visszatértél. Gondolom, már találkoztál apáddal.

- Igen, épp az imént váltunk el – felelte James, majd a gyengélkedő ajtajára sandított. – Mit keresel itt, Hagrid?

- Nyilvánvaló, nem? Őrködöm. Az igazgatónő személyes engedélye nélkül se ki, se be. Pihenésre van szüksége, hogy rendbe jöjjön azok után, amiken keresztülment.

- Kicsoda? – harapott rá a témára James, és közelebb hajolt a két ajtószárny közötti réshez. Az egyik ágyon egy alak hevert, de James nem tudott többet kivenni.

- Hát Jackson professzor, ki más? – felelte Hagrid, miközben feltápászkodott, és csatlakozott Jameshez az ajtó mellett. Egyik fekete szemével a fiúra meredt annak feje fölül. – Nem hallottad? Félórája egyszer csak felbukkant az udvaron. Elég csúnya állapotban volt, így azonnal idehoztuk, és azt az utasítást kaptam, hogy tartsam az ajtón a szememet, amíg Madam Curio ellátja.

James Hagridra nézett.

- Megsérült?

- Először azt hittük – vont vállat Hagrid, majd hátralépett. – De Madam Curio szerint pár törött bordától, néhány a karján lévő égéstől, egy csúnya zúzódástól a koponyáján és vagy egy milliárd vágástól és karcolásról eltekintve teljesen egészséges. Állítólag párbajozott, méghozzá nem is keveset. Odakint az erdőben, az éjszaka folyamán. Csak ennyit tudtunk kiszedni belőle, mielőtt elájult volna.

- Párbajozott? – ismételte James összevont szemöldökkel. – De hát Delacroix eltörte a pálcáját!

- Tényleg? – pislogott rá Hagrid leesett állal. – Na de miért tett volna olyat?

- Vele párbajozott, Hagrid – sóhajtotta James fáradtan. – Jackson és Delacroix… nézd, majd később elmagyarázom. A lényeg, hogy a saját szememmel láttam, hogy a pálca kettétört. Láttam a darabjait. Otthagyta őket.

- Hááát… – mondta Hagrid, s visszatelepedett előző helyére, amitől a pad hosszan, panaszosan felnyikordult. – Elvégre amerikai. Azok a népek kettesével hordják a pálcát. Még a régi vadnyugat idején ragadhatott rájuk. A csizmájukba dugják, meg az ingujjukba, esetleg elrejtik a sétapálcájukban, meg ilyenek. De hiszen ezt mindenki tudja!

James ismét belesett az ajtórésen, de még mindig nem tudta kivenni a matracon heverő alak vonásait.

- Sajnálom, professzor – súgta halkan. – Azért, remélem, jól megmutatta neki.

- Tessék? – pillantott fel Hagrid.

- Csak a hátizsákomért jöttem – felelte gyorsan James. – Múlt éjjel itt maradt.

- Nem jönnél vissza érte valamivel később? – kérdezte Hagrid nyomatékosan. – Tudod, parancsba kaptam, hogy se ki, se be. Az igazgatónő szerint bárki is támadt Jacksonra, lehet, hogy visszajön. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az a flúgos pasas tette, aki Merlinnek hiszi magát.

- Delacroix volt, Hagrid. De jól van, majd később visszajövök. További jó munkát!

Hagrid biccentett, majd egyetlen mozdulattal ismét kitárta az ölében heverő magazint. James sarkon fordult, és visszament arra, amerről jött.

A Griffendél klubhelyisége kihalt volt. Az egykor a tűzrostély mögött lobogó tűz mostanra izzó zsarátnokká szelídült, de épp eléggé felmelegedett odakint az idő, hogy egyébként sem volt szükség további fűtésre. Ahogy James megindult felfelé a lépcsőn, hűvös, friss szellő csapott az arcába. Valaki bizonyára nyitva hagyott odafent egy ablakot. James éppen azon töprengett, hogy becsukja-e vagy sem, mikor elérte a szobájuk ajtaját, és Merlint pillantotta meg, aki kényelmesen elhelyezkedett az ő ágyán.

- Hát itt az én kis tanácsadóm – szólt Merlin, és leeresztette James technomancia könyvét, amelyet eddig lapozgatott.

James tekintete az ágya melletti nyitott ablakra siklott, majd vissza Merlinre.

- Ön… – nyögte zavarodottan. – Ön az…? – tétován az ablakra mutatott.

- Hogy azon repültem-e be? – vonta fel a szemöldökét Merlin, majd szinte tiszteletteljesen félrerakta a könyvet. – Felröppentem-e az ég szülötte testvéreim szárnyán? Mit gondolsz, James Potter?

James becsukta a száját, mikor rájött, hogy ez egy teszt. Félretolta első gondolatát, és körbenézett.

- Nem – felelte. – Igazából, azt hiszem, csak azért nyitotta ki az ablakot, mert szereti a friss levegőt.

- Szeretem a levegő illatát, különösképp az év ennek a szakában – felelte a nagy varázsló az ablak felé pillantva. A növekedés és élet illata kiszivárog a talajból, és betölti az eget. Még a varázstalanok is érzik. Ők úgy mondják, tavasszal teli a levegő „szerelemmel”. Elég közel vannak az igazsághoz, hogy ne számítson, de ez nem a férfi és nő szerelme. Ez a talaj és a gyökér, a levél és a napfény, és igen, a szárnyak és a szellő szerelme.

- De azt akarta, hogy azt higgyem, az ablakon át érkezett, igaz? – kérdezte James felbátorodva.

Merlin kissé elmosolyodott, és végignézett Jamesen.

- A mágia kilencven százaléka az elmében történik, James Potter. A legnagyobb trükk, hogy tudd, mit akar a közönséged, és azt add nekik.

James egy másik ágyhoz ballagott, és leült.

- Azért van itt, hogy erről beszélgessünk, vagy mert megkapta az üzenetemet?

- Sok mindent megtudtam, mióta utoljára láttál – felelte a varázsló. – Keresztül-kasul bejártam a környéket. Rengeteg régi barátommal beszélgettem, ismét megismertettem magam a földdel, a vadállatokkal és a levegővel. Sok különös dologgal találkoztam a rengetegben, e kor lenyomataival, és sokat megtudtam arról, hogyan is működik ez a világ manapság. Téged is tanulmányoztalak, és a többi embert is.

James szája lassan mosolyra húzódott, ahogy rájött valamire.

- Nem is ment el! Eltűnt a torony tetejéről, és hagyta, hogy azt higgyük, elszállt a madarakkal, de nem ment sehova, ugye? Csak láthatatlanná vált.

- Igazán nagy tehetséged van hozzá, hogy a tükör lapja mögé láss, James Potter – mondta halkan Merlin, de arca egykedvű maradt. – Elismerem, hogy mindent hallottam, amit a te Franklyn és Longbottom professzorod, a pendragon és igen, azt is, amit az apád mondott rólam. Egyszerre mulattatott és bosszantott, hogy ilyeneket képzelnek rólam. Aztán felülkerekedtem az arroganciámon, és megkérdeztem magamtól: mi van, ha mindaz, amit feltételeznek rólam, igaz? Ezt követően távoztam, és keresztül-kasul bejártam a régi helyeimet. Mélyen magamba néztem, ahogy Franklyn szerint tennem kellett, és arra jutottam, hogy talán van némi igazság a szavaikban. Egy árnyék…

Merlin elhallgatott. James úgy döntött, nem szól semmit, egyszerűen csak figyelte a varázslót. Annak arca tökéletes mozdulatlanságba dermedt, de szemei a távolba meredtek. Merlin két hosszú perccel később szólalt meg újra.

- De ez az árnyék nem volt elegendő, hogy visszarántson e tudatlan kor köntörfalazásának pocsolyájába és a harcvonalakat átlépő zavaros szövetségei közé. Távol jártam, felfedeztem, bejártam a földet, elmerültem a szél és eső mély nyelvébe, mikor a fák dala új hangot hozott. A te üzenetedet, James Potter.

James elképedve látta, amint a hatalmas arcot végre elöntik az érzelmek. Merlin leplezetlenül, könnyben úszó szemekkel meredt Jamesre, aki hirtelen elszégyellte magát a varázsló nyers gyötrelmének látványától. Kicsit bűntudata is volt önnön szavai miatt, a szavak miatt, melyek láthatóan, megdöbbentő módon, e a hatalmas ember elrejtett szívébe döftek. Aztán, mintha a kín sosem lett volna, a szívós arc újra megmerevedett. James rájött, hogy ez nem az érzelmek elpalástolása. Egyszerűen csak egy olyan férfiban munkálkodó érzelmeknek volt a tanúja, akinek a kultúrája teljesen idegen az övétől, ahol a szív olyan közel dobog a felszínhez, hogy a mélyebb érzelmek mindenféle szégyen nélkül kirajzolódnak az arcra, ahogy a felhők is elfedik egy-egy pillanatra a ragyogó napkorongot.

- Így hát, Jame Potter – állt fel lassan a varázsló, amitől úgy tűnt, mintha az egész szobát betöltené -, visszatértem. Állok a szolgálatodra. A lelkemnek valóban szüksége van erre. Sok mindent tanultam erről a világról mai utazásaim során, és kevés része van kedvemre, de felütötte fejét a gonosz, habár a kétszínűség és etikett álcája mögé rejtőzik. Talán e gonosz megsemmisítése csupán másodlagos, s először is meg kell őt fosztanunk a tisztesség álarcától.

James elvigyorodott, és maga is felpattant a helyéről, nem igazán tudva, hogy megrázza Merlin kezét, megölelje, vagy meghajoljon előtte. Végül megelégedett annyival, hogy egyik öklével a levegőbe bokszolt, és elkiáltotta magát:

- Igen! Ööö, köszönöm, Merlin. Ööö, Merlinus. Mr. Ambrosius?

A varázsló csillogó jégkék szemekkel mosolygott rá.

- Na és most? – kérdezte James. – Mi lesz? Úgy értem, alig pár óránk maradt, mielőtt Prescott és a stábja megérkezik, hogy lefilmezzék az iskolát, meg mindent. Azt hiszem, mindent el kell magyaráznom. Ajjaj, ez el fog tartani egy ideig.

- Merlin vagyok, James Potter – sóhajtotta a varázsló. – Már mindent tudok eme világ működéséről, amit tudnom kell. Úgy vélem, meglepődnél, ha hallanád, mennyit tudnak a fák a kultúrátokról. Mr. Prescott nem a te problémád. Csupán egy maréknyi szövetséges kell, akik a segítségünkre lesznek.

- Jól van – huppant le újra James az ágyra. – Milyen szövetségesek kellenek?

Merlin szemei összeszűkültek.

- Szellem és ügyesség hőseire van szükség, akik magasabb cél érdekében hajlandók felrúgni bizonyos szabályokat. Harci jártasság nem szempont. Becsületes csibészek kellenek, James Potter.

James biccentett.

- Ismerem a megfelelő csapatot. Becsületes csibészek. Megvan.

- Akkor induljunk, ifjú tanácsadóm – szólt Merlin, és felvillantott egy kissé rémisztő mosolyt. – Vezess!

Miután kivezette Merlint a portrélyukon, James a varázslóhoz fordult.

- Gondolja, hogy győzni fogunk?

- Mr. Potter – felelte élénken Merlin, csípőre téve öklét. – Abban a pillanatban győztetek, amint úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzátok.

- Ez volna a híres Merlin-büszkeség? – vigyorodott el James.

- Ahogy mondtam – válaszolta Merlin, s lassú, de óriási lépteivel James nyomába szegődött. – A mágia kilencven százaléka az elmében történik. Az utolsó tíz százalék, Mr. Potter, színtiszta és hamisítatlan játék a fénnyel és hanggal. Ha ezt megjegyzed, minden rendben lesz.

A ködös reggelt párás, az évszakhoz egyáltalán nem illő meleg követte. Habár McGalagony professzor elrendelte, hogy a tanórák még Martin J. Prescott és kíséretének körtúrája közben is folytatódjanak, az udvaron több tucat diák lézengett arra várva, hogy a mugli riporter stábja végre megérkezzen. A csapat eleje táján James és Harry egymás mellett ácsorgott. Nem messze tőlük Tabitha Corsica és mardekáros társai egyre csak a távolt fürkészték. A bejárati ajtóhoz vezető lépcső legfelső fokán McGalagony állt Miss Sacarhina és Mr. Recreant társaságában. A legalsó lépcsőn Martin Prescott az órájára pillantott.

- Biztos benne, hogy az önök által megadott útvonalon be tudnak jönni a járművekkel, Miss Sacarhina? – kérdezte, és a napfényben hunyorogva a boszorkányra sandított. – Kerekeken guruló járműveken érkeznek, ahogy mondtam. Tudja. Kerekeken. Nincsenek az úton semmiféle mocsarak vagy hidak, amik alatt trollok élnek, ugye?

Sacarhina éppen felelni akart, amikor a távolból automobilok zúgását sodorta feléjük a szél. Prescott megpördült, és nyakát nyújtogatva kutatta a láthatárt, hátha megpillantja a stábját. James úgy vélte, mindent összevetve, McGalagony igazgatónő egész jól viseli a helyzetet. Alig szorította össze ajkait, ahogy a hatalmas járművek berobogtak az udvarra. Kettő volt belőlük, és James azokat a nagy terepjárókat ismerte fel bennük, amit Zane „Landrover”-nek hívott. Az egyik éppen a lépcső lábánál állt meg, és szinte rögtön felpattant mind a négy ajtaja. A kiszálló emberek kivétel nélkül szaporán pislogtak az éles fénytől, és egy-egy óriási bőrtáskát szorongattak a kezükben. Prescott lesietett az emberei közé, és a nevükön szólítva őket mutogatni kezdett, és utasításokat kiáltozni.

- A lépcső bal oldalára fényeket és reflektorokat akarok. Az ajtóra irányítsátok őket! Ott fogjuk felvenni a végső konklúziót és az interjúkat. Eddie, vannak székek? Nincsenek? Nem baj, majd állunk. Ha ülnénk, az úgyis túl merevnek látszana. Azt akarom, hogy egész idő alatt érződjön az expozé élő mivolta. Melyik kamerákat hoztad, Vince? Harmincöt millis handycamet akarok mindenre. Dupla felvételt mindenről, vetted? Itt-ott majd megvágjuk, hogy rejtett kamerás érzete legyen. Tökéletes. Hol van Greta a sminkkel?

A stáb ügyet sem vetett a tolongó diákokra, és a lépcsőn álldogáló igazgatónőre meg a minisztériumi tisztviselőkre. A terepjárók körül jól olajozott gépezetként, különös táncra emlékeztető koreográfiával sürögtek-forogtak az emberek, kamerákat rendezgettek, vezetékeket csatlakoztattak a lámpákhoz, mikrofonokat szereltek hosszú botok végére, és egy kisebb mikrofont próbálgattak, ami majd Prescott ingére kerül. Jamesnek feltűnt, hogy az imént érkezett csapat pár tagja nem vesz részt a technikai előkészületekben. Ők jobb ruhát viseltek, és kíváncsian vizsgálgatták a kastélyt és a birtokot. Egyikük, egy idős, kopaszodó, világosszürke öltönyt viselő, barátságos képű férfi felbaktatott a lépcsőn az igazgatónőhöz.

- Micsoda felhajtás, igaz? – szólt a terepjárók irányába pillantva. Kissé meghajolt az igazgatónő felé. – Randolph Finney, a Brit Különleges Rendőrség nyomozója. Még nem nyugalmazott, de már nincs sok hátra. Mr. Prescott talán említett is engem. Úgy tűnik, elég nagy ügyet csinál az ittlétemből. Köztünk szólva, szerintem ő valaki sokkal, ööö, lelkesebbet remélt, ha érti, mire gondolok. Szóval, ez itt valamiféle… iskola, ha jól értettem, igaz?

- Valóban az, Mr. Finney – felelte Sacarhina, és előre nyújtotta a kezét. – A nevem Brenda Sacarhina, én vagyok a Mágiaügyi Minisztériumban a Nagyköveti Kapcsolatok Hivatalának vezetője. Gyanítom, nagyon érdekes napja lesz a mai.

- Mágiaügyi Minisztérium. Milyen érdekes – rázott kezet Finney Sacarhinával, de közben le sem vette szemét az igazgatónőről. – És önben kit tisztelhetek, asszonyom?

- Ő… – kezdte volna Sacarhina, de McGalagony, aki már jól hozzá volt szokva, hogy elnyomja a nemkívánatos hangokat, könnyedén belé fojtotta a szót.

- Minerva McGalagony, Mr. Finney. Örülök, hogy találkoztunk. Én vagyok ennek az iskolának az igazgatónője.

- Csodás, elbűvölő! – áradozott Finney áhítatosan elfogadva McGalagony kinyújtott kezét, majd ismét meghajolt. – McGalagony igazgatónő, el vagyok ragadtatva.

- Kérem, hívjon Minervának – szólt McGalagony, és James csak parányi bosszúságot látott átsuhanni az arcán.

- Rendben. Én pedig követelem, hogy Randolphnak szólítson! – Finney néhány másodpercig mosolyogva meredt az igazgatónőre, aztán megköszörülte a torkát, és megigazította a szemüvegét. Megfordult, és karjával körbeintett. – Az igazat megvallva, nem is tudtam, hogy errefelé van egy iskola. Különösképp egy olyan varázslatos, mint ez. Regisztráltatni kellene a történelmi helyek közé, Minerva. Mi az iskola neve?

- Roxfort, Randolph – felelte McGalagony óvatos mosollyal. – Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola.

- Nem mondja? – pislogott rá Finney. – Milyen csodálatosan különös.

- Mi is így gondoljuk.

- Finney nyomozó! – kiáltotta hirtelen Prescott, és felszökkent a lépcsőn. Arcán durván felkent alapozó foltjai éktelenkedtek, ingjének gallérjába pedig papírzsebkendőt tömködtek. – Látom, már megismerkedett az igazgatónővel. Azonban Miss Sacarhina és Mr. Recreant fogják vezetni a túrát, az igazgatónő csupán, ööö, színesítésképp tart velünk.

- És milyen remek munkát végez, nem igaz? – fordult vissza Finney McGalagonyhoz, és rávigyorgott. James látta, hogy az igazgatónő csak hősies küzdelem árán tudta megállni, hogy ne emelje égnek a tekintetét.

- Miss Sacarhinával és Mr. Recreanttel találkozott már? – lépett Prescott Finney és McGalagony közé. – Miss Sacarhina, talán elmondhatná Finney nyomozónak, hogy egészen pontosan miért is van ön most itt.

Sacarhina elbűvölően mosolygott, majd előre lépett, és karját Finneyébe fonta, hogy elvezesse őt McGalagonytól. Szólásra nyitotta száját, majd kis idő múlva be is csukta, és megpróbált lenézni rá, ami meglehetősen furcsa arckifejezést eredményezett. Finney összevont szemöldökkel meredt rá.

- Jól van, kisasszony?

- Miss Sacarhina csak egy kissé kimerült ettől az időjárástól, Finney nyomozó – próbálkozott Recreant is egy megnyerő vigyorral, mely azonban közelébe sem ért Sacarhina begyakorolt mosolyának. – Engedje meg, hogy én folytassam. Ez itt a mágia iskolája, ahogy azt az igazgatónő már említette. Szó szerint boszorkányok és varázslók tanulnak benne. Mi… – Recreant következő szava mintha a torkán akadt volna. Kigúvadó szemekkel, tátogva pislogott Finneyre, akár egy fulladozó hal. Egy hosszú, kínos szünet után becsukta a száját, és újra mosolyogni próbált, talán kicsit túl sokat is mutatva egyenetlen fogai közül.

Finney szemöldöke még összébb szaladt a homlokán. Lefejtette magáról Sacarhina karját, hátrébb lépett, és onnan fürkészte a nőt és Recreantet.

- Igen? Mi lesz, folytassa! Mindketten rosszul vannak?

Prescott majdhogynem szökdécselt izgatottságában.

- Talán akkor kezdjük el a túrát, oké? Mostanra már én is kiismerem magam a kastély körül, úgy ahogy. Kezdhetnénk, amint… amint… – Rájött, hogy még mindig zsebkendődarabok vannak a gallérjába tömve. Letépte őket, és a nadrágzsebébe gyűrte. – Miss Sacarhina, ön azt említette, hogy talán lesz itt még valaki, aki elmagyarázza a dolgokat a beavatatlanoknak. Itt volna az ideje, hogy bemutassa ezt az embert.

Sacarhina a nyakát nyújtogatta, szeme kidülledt, szája némán tátogott. Néhány másodpercnyi feszült csendet követően az igazgatónő megköszörülte a torkát, és az udvar felé intett.

- Úgy hiszem, már itt is van. Tudják, Mr. Hubert hajlamos néha késlekedni. Szegény ember egyszer még a saját fejét is elhagyja. Mégis, a maga módján valóságos zseni, igaz, Brenda?

Sacarhina, még mindig nyitott szájjal, abba az irányba nézett, amerre McGalagony mutatott. A távolban újabb jármű bukkant fel. Régi volt, motorja fel-felbőgött, és kék füstöt eregetett maga után. Finney dermedten figyelte, ahogy a kocsi átpöfögött az udvaron. Sacarhina és Recreant arca megrökönyödést és ellenszenvet tükrözött. A lépcső közelében álldogáló diákok félrehúzódtak, mikor a jármű nyikorogva lefékezett az első Landrover előtt. A motor köhögni kezdett, kattogott, aztán lassan leállt.

- Ez egy Ford Anglia, ugye? – szólalt meg Finney. – Már évek óta nem láttam egyet sem! Csoda, hogy egyáltalán még megy.

- Ó, a mi Mr. Hubertunknak nagyon jó érzéke van a gépekhez, Randolph – felelte McGalagony. – Azt is mondhatnánk, igazi varázsló.

A vezető felőli ajtó hangos nyikorgással kitárult, és egy férfi mászott ki rajta. Nagydarab volt, a kocsi láthatóan megemelkedett, mikor az alak kiszállt belőle. A férfi a lépcsők felé pillantott, s közben kissé kifejezéstelen mosolyra húzta száját. Hosszú, ezüstszőke haja volt, és ugyanilyen szakálla, de mindkettőt könnyedén ellensúlyozta a hatalmas, fekete szarukeretes szemüveg. A férfi haja takaros, majdhogynem pedáns lófarokba volt fogva.

- Mr. Terrence Hubert – mutatta be McGalagony. – A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola kancellárja. Üdvözlöm, uram. Jöjjön, ismerje meg a vendégeinket.

Mr. Hubert elmosolyodott, aztán oldalra kapta pillantását, ahogy az Anglia utas felőli ajtaja is kinyílt.

- Remélem senki sem bánja – igazgatta Mr. Hubert a szemüvegét. – Magammal hoztam a feleségemet is. Köszönj a többieknek, drágám!

Jamesben bennakadt a lélegzet, mikor meglátta, hogy Madame Delacroix mászik elő a kocsiból. A nő lassan, határozottan elmosolyodott.

- Helló – mondta furcsán monoton hangon.

Hubert fátyolos képpel vigyorgott rá.

- Igazi tünemény, hát nem? Akkor tehát, kezdhetjük?

Sacarhina köhögött, és szeme már-már riasztó mértékben kigúvadt, ahogy azt figyelte, amint Dealcroix csatlakozik Mr. Huberthez az Anglia előtt. Könyökével megbökte Recreantet, de a férfi is ugyanolyan néma volt, mint ő.

- Kancellár? – rökönyödött meg Prescott, s ide-oda járatta tekintetét Hubert és McGalagony között. – De hát nincs is kancellár! Mióta van kancellár?

- Elnézését kérem, uram – szólt Hubert, miközben oldalán a szélesen vigyorgó Delacroix-val fellépdelt a lépcsőn. – Távol maradtam a hét során. Üzleti úton voltam Montrealban, Kanadában. Találtam ott egy csodás kis lerakatot. Tudják, mi itt csakis a legmagasabb minőségű mágikus felszereléseket használjuk. A saját kezemmel ellenőrzök minden egyes árut, mielőtt nagyobb tételt rendelnénk belőle. Ó, de többet nem szabad mondanom. Hehehe! – Hubert mutatóujjával megtapogatta orra oldalát, és közben cinkosan Prescottra kacsintott.

Prescott gyanakodva vizsgálgatta Hubertet és Madame Delacroix-t, végül feltartotta a kezét, és behunyta a szemét.

- Jól van, kit érdekel? Mr. Hubert, ha ön lesz a vezetőnk, hát vezessen! – Válla fölött a kamerákat cipelő stábra pillantott, egy fejbiccentéssel jelzett nekik, majd követte Hubertet, át a hatalmas, nyitott ajtón. – Hubert kancellár, elárulná nekünk és a nézőknek, hogy mit csinálnak itt, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában?

- Hogyne – felelte Hubert, s mikor elérte a bejárati csarnok közepét, megfordult. – Varázslást tanítunk! Valójában az európai mágusiskolák elitjéhez tartozunk. – Hubert mintha még csak most vette volna észre a kamerát, kissé félszegen elvigyorodott. – A kontinens távoli részeiből, és még annál is messzebbről is érkeznek hozzánk diákok, hogy, ööö, kitanulják eme ősi, titokzatos szakma minden csínját-bínját. Hogy szert tegyenek, hogy abszorbeálják, hogy, ööö, alámerüljenek a jóslástan, szemfényvesztés, bűvészet, ööö, satöbbi, satöbbi, szóval, e titkos ágak rejtelmeibe.

Prescott kipirult arccal, keményen meredt Hubertre.

- Értem. Igen, tehát elismeri, hogy e falak között valódi mágiát tanítanak?

- Persze, fiatalember. Miért tagadnám?

- Szóval nem tagadja – csapott le Prescott -, hogy a festmények, melyek ennek a helyiségnek a falán is ott sorakoznak, mind mágikus, mozgó portrék? – Körbemutatott a teremben, mire az operatőr megpördült, és gyorsan, de vigyázva a bejárat melletti festmények felé sétált. A hangmérnök lejjebb eresztette a mikrofont, hogy biztosan rögzítsék Hubert minden egyes szavát.

- M-mozgó portrék? – ismételte Hubert döbbenten. – Ó! Ohó, igen! Nyilván rájuk lehet fogni, hogy mozognak. Valóban, például az a kép ott, nem számít, hol áll az ember a teremben, a festmény mindenhová követi őt a szemével. – Hubert, belemelegedve a témába, sejtelmesen megemelte a kezét. – Igen, le sem veszi az emberről a tekintetét!

Az operatőr kihajolt a kamera mögül, és összeráncolt homlokkal meredt az elboruló képű Prescottra.

- Nem erre gondoltam – rázta a fejét a riporter. – Csináljon velük valamit, hogy mozogjanak! Maga is tudja, hogy képesek rá! Maga! – Sarkon fordult, és McGalagonyra bökött. – Maga tegnap elbeszélgetett az egyik portréval az irodájában! Figyeltem magát! Hallottam, hogy a festmény beszélt!

McGalagony arca olyan komikus meglepettséget sugárzott, hogy James, aki a többi diák körében a bejárat előtt, odakint várakozott, alig tudta visszafojtani a nevetését.

- Elképzelni sem tudom, hogy érti, uram – felelte az igazgatónő.

- Miért nem hagyja ki ebből a hölgyet? – lépett Finney az igazgatónő elé, aki egy teljes fejjel magasabb volt nála. – Csak folytassa a mindenre kitérő tényfeltárást, Prescott, és fejezzük ezt be.

Prescott zavarodottan hebegett pár másodpercig, aztán összeszedte magát.

- Oké. Felejtsük el a festményeket. Butaság volt felhozni. – Huberthez fordult. – Felteszem, jelen pillanatban is folyik a tanítás, ugye, Mr. Hubert?

- Hm? – vonta fel a szemöldökét Hubert, s mintha kissé megriadt volna. – Jelen pillanatban? Nos… azt hiszem, igen, de nem számítottam…

- Nem számított rá, hogy kíváncsiak leszünk rá, igaz? – vágott közbe Prescott. – Hát azok vagyunk. A nézőknek joga van tudni, mi folyik itt… az orrunk… előtt.

- A nézőknek? – ismételte Hubert, és a kamerára pislogott. – Ez, ööö, élőben megy?

Prescott lehajtotta fejét, és kissé mintha leeresztett volna.

- Nem, Mr. Hubert. Senki nem mondta el önnek, hogy hogyan működik ez az egész? Felvesszük, megvágjuk, aztán sugározzuk. Miss Sacarhina, ugye ön megértett engem? – Sacarhinára sandított, aki elmosolyodott, majd széttárta a karját. Tátogott pár szót, és tétován a torkára mutogatott. Recreant eközben, ha lehet, tovább szélesítette vigyorát, homlokán verejtékcseppek csillogtak. – Nagyszerű – motyogta Prescott. – Értem. Bámulatos. Tovább! – Kiegyenesedett, és visszanézett Hubertre. – Igen, a nézőink rendkívüli módon kíváncsiak ezekre az úgy nevezett „tantermekre”, kancellár úr. Kérem, vezessen bennünket!

Hubert Delacroix-ra pillantott.

- Mit gondolsz, kedvesem? Jóslástan vagy levitáció?

- Mindkettő ugyanolyan lenyűgöző. Drágám – szólalt meg Delacroix, kissé bizonytalanul formálva a szavakat. Úgy tűnt, még többet is mondana, de hiába mozgott tovább az állkapcsa, száját szorosan összezárva tartotta.

- Ahogy látják, a feleségem nincs túl jól – mosolygott Mr. Hubert bocsánatkérőn. – De minden tőle telhetőt megtesz.

- Kérem, Mr. Hubert, a tantermeket – szólt Prescott nyomatékosan. – Nem tarthatja távol a sajtót, uram.

- Nem, nem, dehogy. Ami azt illeti, még örülünk is a hírverésnek – mondta Hubert, s nyomában a stábbal ráfordult az egyik folyosóra. – Egy olyan rangos intézménynek, mint amilyen mi is vagyunk, néha meglehetősen nehéz a felszínen maradnia. A varázslás elég, ööö, speciális tárgy. Az emberek csupán egy kis részének van hozzá elég türelme és tehetsége, hogy megtanulhassa. Á, itt is vagyunk. Jóslástan.

Prescott fürgén belépdelt a tanterem nyitott ajtaján, nyomában az operatőrökkel és a hangmérnökkel, akik próbáltak lépést tartani vele. Finney a csapat hátulsó részén ácsorgott, és igyekezett olyan közel maradni McGalagony igazgatónőhöz, amennyire csak tudott. Harry és James, a kíváncsiskodó diákok élén, közvetlenül az ajtóban találtak maguknak helyet.

- A diákjaink itt tanulják meg a jövendölés ősi művészetét – jelentette be Hubert ünnepélyesen. A teremben itt-ott tucatnyi diák üldögélt elszórva, és komoran meredt az asztalon maga előtt heverő tárgyra. A helyiség elején, mint valami karmester, Trelawney professzor állt égnek emelt karokkal, a csuklóján lévő számtalan karperec dallamosan csilingelt.

- Figyelem, diákok! – kiáltotta a lehető legtitokzatosabb hangján. – Nézzetek mélyen, nagyon mélyen a mindentudó kozmosz arcába, tanulmányozzátok a végtelen örvénylő mintáját! Olvassátok ki a sorsotokat!

- Teafű! – rikkantotta Finney boldogan. – A mamám is teafűből olvasta ki a turisták jövőjét! Nehéz idők jártak ránk akkoriban. Milyen csodálatos, hogy egy ilyen hagyományt életben tartanak.

- Hagyomány, bah! – fújtatott Trelawney előre lépve, és színpadiasan lebegtetve talárját. – A teafűben meg vagyon írva a természet teljes igazsága, uram. Múlt, jelen, jövő, mind összefonódnak azok számára, akiknek megvan a szemük, hogy lássák!

- Épp ezt mondta a mamám is! – kuncogott Finney.

- Ebből jósolnak? – kérdezte Prescott, miután undorodva belebámult az egyik diák csészéjébe. – Ez nevetséges. Hol vannak a kristálygömbök? Hol maradnak az örvénylő füstnyalábok és kísérteties látomások?

- Nos, ööö, azok is vannak, Mr. Prescott – szólt Hubert. – Igaz, szívem?

- Haladó jóslástan. Második évfolyam. Kétszáz euró laborköltség – felelte Delacroix gépiesen.

- A kristálygömbök miatt – magyarázta Hubert. – Azok nem olcsó holmik. Egyenesen Kínából hozatjuk őket, valódi kristályból készülnek. Persze, az év végén a diákok hazavihetik a sajátjukat, afféle mementó gyanánt.

- Mintha levitációt említett volna – kiáltotta Prescott, és kimasírozott a teremből. Társai csörömpölve, elektromos vezetéket tekergetve követték.

- Igen, valóban. A varázslás legfontosabb ága – felelte Hubert, miközben Prescott után eredt, át a folyosó másik oldalán nyíló tanterembe. – Ezt a tantárgyat kombináljuk az alapszintű bűvészettel. Igen, éppen láthatjuk is.

A helyiség közepén Zane állt, pálcával a kezében. A fal mentén további diákok sorakoztak, és elképedve figyelték, amint Griffendél Godrik mellszobra keresztüllebeg a szobán, láthatóan Zane varázspálcájának mozdulatait követve. Prescott stábja döbbenten sóhajtozott és ámuldozott. Az operatőr leguggolt, és ráközelített a szoborra.

- Ahá! – szólt Prescott izgatottan. – Valódi mágia! Egy gyerek, amint varázsol!

- Ahogy ígértem – mosolygott Hubert büszkén. – Mr. Walker az egyik legjobb az osztályában. Hányadéves is, Mr. Walker?

- Elsőéves, uram – felelte Zane egy boldog vigyorral.

- Kiváló munka, fiam – bólogatott Hubert. – Most mutasson nekünk egy hurkot!

A diákok udvariasan megtapsolták, mikor a mellszobor felemelkedett, és lassan megpördült a levegőben. Aztán hirtelen lepottyant, egyenesen a padló közepére helyezett matracra.

- Ó, de kár, Mr. Walker. Már majdnem sikerült – sajnálkozott Hubert.

- Nem az én hibám volt! – kiáltotta Zane. – A háttérmunkásoké! Ted, te tökfilkó, felrántottad, mikor engedned kellett volna! Hányszor magyarázzam még el?

- Hé! – vágott vissza Ted, és zajosan kicsörtetett a hátsófalnál álló kétajtós szekrényből. Markában nagy köteg drótot tartott, melynek minden szála a szekrény tetején rögzített csigarendszerhez kapcsolódott. – Be akarsz jönni, hogy megnézd, milyen könnyű ezeket itt a sötétben kezelni? Hmm? Különben is, Noah-t hibáztasd! Lassú volt a keresztcsigákkal.

- Mi van? – kiabálta valaki a szekrény mélyéből. – Kész, vége! Legközelebb a színpadon akarok lenni. Tele a hócipőm az „asszisztens” szereppel! Én akarom viselni a kalapot!

- Senki nem visel kalapot, Noah – rázta a fejét Zane.

- Valakinek csak kell viselnie! – kiáltotta Noah, ahogy az arca felbukkant a szekrény sarkában. – Különben honnan tudnák, ki a varázsló és ki az asszisztens?

- Fiúk, fiúk – szólt békítőleg Hubert, és feltartotta a kezét. – Csak egy kalap jut tantermenként, és az itteni kellett Miss Morgansternnek, hogy a nyulas trükköt gyakorolja. Mr. Prescott, Mr. Finney, akarják látni a nyulas trükköt?

- Hát persze! – felelte Finney lelkesen.

- Nem! – kiáltotta Prescott.

Tabitha Corsica előre tolakodott a terem ajtajához. Arca elfojtott dühtől vöröslött.

- Mr. Prescott – kezdte. – Ön…

Hubert lassan Tabitha felé fordult.

- Ez nem megfelelő idő az autogramkéréshez, Miss Corsica.

- Nem autogramért jöttem, „kancellár”… – prüszkölte Tabitha, és felemelte karját, hogy Hubertre mutasson. Kezében egy apró jegyzetfüzetet és egy tollat szorongatott. A mozdulat közepén megdermedt, és a két tárgyra meredt. A jegyzetfüzet rózsaszín borítóján az „Autogramok” felirat díszelgett.

- Később rengeteg ideje lesz még ilyesmire, Miss Corsica. De biztos vagyok, hogy Mr. Prescottnak hízeleg az ön, ööö, érdeklődése.

- Hubert kancellár? – vágott közbe Petra, aki egy nevetségesen felflitterezett asztalon heverő fekete cilinder belsejébe bámult. – Azt hiszem, valami baj van Tapsival. Szoktak a nyulak így a hátukon heverni?

- Ne most, Miss Morganstern – legyintett Hubert elutasítóan. – Mr. Prescott, felteszem, szívesen látnák a félbefűrészelő szobát is, ugye?

De Prescott addigra már nem volt ott. Átfurakodott a hirtelen megnémult Tabitha Corsica mellett, és elindult a folyosón. A stáb sietve utána iramodott, ahogy a férfi mindegyik terembe benézett, aztán továbbindult. A folyosó végén diadalmas kiáltást hallatott, és intett a stábnak, hogy csatlakozzanak hozzá a legutolsó teremben.

- Itt van! – kiáltotta Prescott vadul mutogatva. A tömeg beszivárgott utána a helyiségbe, mögöttük pedig ott tolakodtak a vigyorgó diákok. – A saját szemükkel láthatják! Egy szellemtanár! Vegyél fel mindent, Vince! Bizonyíték a halál utáni életre!

Ez alkalommal elmaradtak a meglepett sóhajok. Vince közelebb húzódott, és egyik kezével folyamatosan a kamera fókuszát állítgatta.

- Á, igen. Binns professzor – jelentette be Hubert boldogan. – Köszöntse a vendégeinket!

Binns professzor nagyokat pislogott bagolyszemeivel, s közben végigmérte az összegyűlteket.

- Üdvözlet! – szólt vékony, távoli hangján.

- Ez csak egy füstre kivetített kép – mondta Vince, az operatőr.

- Na, igen – ismerte be Hubert kissé védekezően. – Általában nem nézik olyan közelről. A diákok itt hátul szoktak ülni. Nagyon titokzatos és természetfeletti érzetet kelt.

A tanteremben ücsörgő diákok közül Ralph szólalt meg panaszos hangon, szavait az operatőrhöz intézte.

- Tisztára lerombolja a hatást. Ne rontsa már el más örömét!

- Üdvözlet! – ismételte Binns, és újra végignézett a társaságon.

- Lehetetlen! – ordította Prescott dühösen, és a terem elejébe rohant. – Ez egy szellem! Tudom, hogy az!

- Ez csak egy kivetített kép, Martin – eresztette le Vince a kamerát. – Már láttam ilyet. Még hozzá nem is a legjobb munka. Hallani a projektort. Ott van, az asztal alatt. Itt meg, látod ezt? A száraz jég, amivel a füstöt állítják elő.

Finney az ajtóban megköszörülte a torkát.

- Ez egyre kínosabb, Mr. Prescott.

- Üdvözlet! – mondta Binns professzor.

Prescott szinte őrjöngve perdült meg, s nyilvánvalóvá vált, hogy kezdi elveszteni a józan eszét.

- Nem! – kiáltotta. – Ezt csak megrendezték! Az ő hibája! Mindnyájukat át akarja verni! – mutogatott Hubertre.

- De hát éppen ezt tesszük itt – felelte Hubert udvarias mosollyal. – Szemfényvesztésben utazunk. Habár, mi jobb szeretjük az „illúzió” kifejezést, ha nem bánja.

- Varááááázslat – mondta hirtelen Delacroix ostoba arckifejezéssel, s szörnyű vigyorra húzta a száját.

- Látom én, hogy miben sántikálnak – folytatta Prescott még mindig Hubertre mutatva, majd McGalagonyra bökött, azután pedig az egyre csak a fejét rázó Sacarhinára és Recreantre. – Őrültnek akarnak beállítani! A közönségem jobban ismer engem annál, és a társaim is. Nem rejthettek el mindent! Mi van a mozgó lépcsőkkel? Vagy az óriásokkal? Hmm? Vagy a…?

Prescott hirtelen elhallgatott, ujja megdermedt a levegőben. Szemei egy pillanatra a távolba révedtek, majd alattomos vigyor terült szét az arcán. – Tudom már. Ez lesz az! Vince, Eddie, meg a többiek is, utánam!

Hubert sietve a nyomukba szegődött, ahogy a stáb csörögve és lökdösődve utat tört magának a diákok sorfalában.

- Hová megy, Mr. Prescott? Ha még emlékszik, én vagyok a túravezető. Bárhova elviszem, ahová csak akarja.

- Igen? – pördült meg Prescott. A kíváncsi diákok és a stáb rögtön kettéváltak, így a riporter szemtől szembe került Huberttel. – Megmutatná nekem… – hatásszünetet tartott, és közben felszegte állát – a garázst?

- A… – kezdte Hubert, majd nagyokat pislogva McGalagony professzorra sandított. James érezte, hogy Harry szorítása erősödik a vállán. Valami baj volt. – A… garázst? – ismételte Hubert, mintha valami számára ismeretlen szót ízlelgetne.

Prescott vigyora vérszomjassá vált.

- Ahá! Erre nem készültek fel, igaz? Igen, én magam hosszú sétát tettem a birtokon ma reggel, míg maguk idebent szorgoskodtak. Belestem ide-oda, és láttam ezt-azt. Van egy garázsuk – fordult a kamera felé – amely átnyúlik téren és időn, és valamiféle mágikus kaput képez egy másik helyre, mely több ezer kilométerre található innen! Amerikába, ha találgathatok. A saját szememmel láttam. Odabent jártam, és éreztem annak a távoli helynek a levegőjét. Láttam odaát a napfelkeltét, míg ideát már magasan járt a nap az égen. Ott nem volt trükk, sem illúzió. Ezek az emberek megpróbálják elhitetni magukról, hogy egyszerű szemfényvesztők, ám én kitartok állításom mellett, hiszen a saját két szememmel láttam, hogy a mágia, amit itt művelnek, tisztán és egyszerűen természetfeletti. Most pedig bebizonyítom! – Prescott sarkon fordult, és céltudatosan megindult a bejárati csarnok irányába. Harrynek sikerült Hubert mellé sodródnia, de nem sikerült felkeltenie a férfi figyelmét.

- Mr. Prescott! – kiabálta túl Hubert a mostanra zavarodottan morajló tömeget. – Nagyon kérem, hagyja, hogy… Mr. Prescott! Ez felettébb szabályellenes!

Prescott kivezette stábját az előcsarnokból, majd keresztül az udvaron. A diákok egyre többen lettek, és már nem tudtak olyan csendben haladni, mint eddig. Kívülről már mindegyikük látta az Alma Aleron-iak garázsát, de még nagyon kevesen jártak benne, vagy látták, hogy mit rejt. A rengeteg aggodalmas és kíváncsi sugdolózás összeadódva tompa morajjá dagadt.

- Ez rosszul is elsülhet, James – mondta Harry halkan a fiának.

- Mit tehetnénk?

Harry csak a fejét rázta, és Prescottot figyelte, amint az befordult a sarkon, és célba vette a tópartra néző sátrat. A sátor bejáratánál aztán megfordult, és türelmesen várta, hogy a stábja elhelyezkedjen, föléje lógassák a mikrofont, és egy hatalmas, fehér ernyővel megvilágítsák az árnyékos oldalát. Prescott is helyezkedett egy kicsit, hogy a legjobb szögből vegye a kamera, s közben Vince leguggolt, és beállította a fókuszt. Jamesnek el kellett ismernie, hogy drámai perceket éltek meg.

- Hölgyeim és uraim – kezdte Prescott, és kissé megemelte természetes szónoki hangját. – Stábom és én, és persze önök is a készülék előtt, tanúi lehetünk egy gondosan kidolgozott átverés bukásának. Ez nem egy egyszerű iskola, mely bűvészmutatványokra és kártyatrükkökre okít. Nem, én tanúja voltam, hogy e falak között valódi varázslás folyik, annak is a legmeghökkentőbb, vérfagyasztó fajtája. Láttam kísérteteket és igazi, lebegő tárgyakat. Láttam olyan ajtókat, melyek egyszer csak, mágikus módon, előbukkantak az egy pillanattal korábban még teljesen szilárd kőfalból. Láttam szörnyeket és óriásokat, olyan dolgokat, melyet ép ésszel alig lehet felfogni. Ma a bolondját járatták velünk, megtévesztett bennünket egy csapat boszorkány és varázsló – igen, jól hallották, valódi boszorkányok és varázslók -, akik azt hitték, holmi trükkökkel lóvá tehetnek minket. De most feltárom a kastély igazi természetét. E mögött a sátorlap mögött olyasfajta mágia lapul, mely megdöbbenti és ámulatba ejti majd önöket. Miután lehull a lepel az igazságról, Mr. Randolph Finney, a Brit Különleges Rendőrség nyomozója teljes körű, hivatalos eljárást indít eme intézmény ellen, melybe több hivatalos szerv is beszáll, szerte Európából. A mai napot követően, hölgyeim és uraim, az életünk soha nem lesz olyan, amilyen volt. A mai napot követően egy olyan világban fogunk élni, melyben minden kétséget kizáróan tudni fogjuk, hogy a boszorkányok és varázslók valóságosak, és köztünk járnak.

Prescott szünetet tartott, hagyta, hogy szavainak visszhangja a kábult tömeg legtávolabbi sarkába is eljuthasson, aztán arra fordult, ahol McGalagony, Hubert, Sacarhina és Recreant várakozott. Finney az igazgatónő mellett állt, szemöldökét összevonta tágra nyílt szeme felett.

- Mr. Hubert – kiáltotta Prescott. – Volna olyan szíves, és kinyitná nekünk az ajtót? Ez az utolsó esélye, hogy jót cselekedjen.

Hubert komolyan meredt Prescottra.

- Meg kell kérnem, hogy ne tegye ezt, Mr. Prescott!

- Nyissa ki, vagy én teszem!

- Mindent tönkre tesz, uram – mondta Hubert. Mellette Delacroix minden eddiginél eszementebben vigyorgott.

- Csakis a titkukat teszem tönkre, Mr. Hubert. A világnak tudnia kell, mi van a sátorlapok mögött.

Hubert mintha odafagyott volna a helyére. Úgy tűnt, nem teszi meg, de aztán előre lépett, és lehajtotta a fejét. A tömegben több helyen felhördültek és levegőért kapkodtak. Prescott félreállt, és közben diadalmasan a kamerába pillantott. Hubert a sátor elé sétált, és ott megállt. Nagyot sóhajtott, aztán felnyúlt a sátor bejáratának széles szárnyait összetartó csomóhoz. Prescott felé fordította a fejét, majd egy szörnyű pillanattal később meghúzta a kötelet. A csomó kioldódott, és a szárnyak, mint egy virág szirmai, szétnyíltak, majd a sátor két oldalán lévő merevítő rudakhoz csapódtak. A tömeg felzúdult, aztán hosszú, zavart csönd támadt.

James belesett a sátorba. Először nem tudta kivenni, mi van bent, mert elég sötét volt a belső tér, de azt rögtön látta, hogy a repülő járművek eltűntek. A sátor belsejének nagy részét egyetlen, hosszúkás forma töltötte be. Pár ember, akik az első sorokban álltak, kuncogni kezdtek, majd mennydörgő kacagás szakadt ki a diákokból.

- Hát tessék! – mondta Hubert, aki még mindig Prescottra meredt. – Tönkretette a titkot. Ez lett volna a nagy finálé. Azt kell mondjam, uram, önnek semmi humorérzéke. – Hubert végre odébb lépett a sátor bejáratából, így az operatőrök is láthatták, mi van odabent. Kis, színes karácsonyi fények villogtak egy nagy, papírmaséból készült repülő csészealj körül. Az oldalára festett fekete betűk jól látszottak a villózó fényben.

- Nem szívesen mondom, Mr. Lupin – fordult Hubert Ted felé -, de elírta a „marslakó”-t. Milyen szörnyen kínos!

Folytatása következik
január 21-én