20. fejezet – Az áruló meséje

- De én láttam őket! – bizonygatta Prescott rekedten, ahogy követte Vince-et a Landroverekhez. – Óriások! Az egyik olyan magas volt, mint a fák! Akkora lábnyomuk volt, mint egy… mint egy…! – Kétségbeesetten hadonászott a kezével, de Vince oda sem figyelt rá. Vigyázva eltette kameráját egy habszivaccsal bélelt bőröndbe.

- Már így is elég nagy bolondot csinált magából, Mr. Prescott – jegyezte meg Mr. Finney, s közben nyakkendőjével a szemüvegét tisztogatta. – Ne tetőzze!

Prescott az idősebb férfihoz fordult, szemében őrült tűz égett.

- Le kell nyomoznia ezt az intézményt, nyomozó! Ez így nem jó! Mindenkit átvertek!

- Ha nyomozást indítok valaki ellen, az maga lesz, és a módszerei. Volt egyáltalán engedélye, hogy a birtokra lépjen?

- Mi van? Megőrült? – prüszkölte Prescott, de aztán gyorsan összeszedte magát. – Jól van. Ahogy már mondtam, kaptam egy fülest arról, ami itt történik. Valaki belülről ide vezetett.

- És ellenőrizte ennek a személynek a hátterét?

- A csokibéka elég meggyőző volt – felelte Prescott. – Nem igazán…

- Bocsánat, de azt mondta: „csokibéka”? – kérdezte Finney felvont szemöldökkel.

- Én… ööö, igen. A lényeg, hogy a forrásom meglehetősen bizonyos volt, hogy itt furcsa dolgok folynak…

- Mármint, hogy varázslást tanítanak?

- Igen. Ööö, nem! Nem a trükköket! Valódi varázslást! Szörnyekkel, óriásokkal, meg… meg… eltűnő ajtókkal és repülő kocsikkal!

- És a csokibéka mindezt bizonyította?

Prescott válaszra nyitotta a száját, aztán megdermedt. Teljes magasságában kihúzta magát, arca felháborodottságot sugárzott.

- Maga viccet csinál belőlem.

- Nem túlságosan nehezíti meg a dolgomat, uram. Megengedné, hogy beszéljek ezzel a forrásával?

Prescott felderült.

- Persze! De még hogy! Megállapodtunk Miss Sacarhinával, hogy idehozzuk. Itt is van… – Összevont szemöldökkel körbenézett.

- Megállapodtak Miss Sacarhinával? – kérdezte Finney, és a bejárathoz vezető lépcső teteje felé pillantott. Több tanár és számtalan diák ácsorgott ott, és érdeklődve figyelték, amint a stáb sietve összepakolja a felszerelését, de Miss Sacarhinának és Mr. Recreantnek nyoma sem volt. – Ő is ismeri a forrását?

- Úgy van, ismeri – felelte Prescott oda sem figyelve, mivel még mindig a tömeget fürkészte. – Hol lehet?

- A stábbal érkezett? – érdeklődött Finney, maga is körbepillantva. – Nem emlékszem, hogy találkoztam volna vele.

- Pedig köztük volt. Csendes, ideges kis fickó. Egyfolytában tikkel a jobb szeme.

- Á, hát ő – biccentett Finney. – Meg is fordult a fejemben, hogy különös alak. Szívesen váltanék vele pár szót.

- Magam is – felelte Prescott borús képpel.

A lépcső tetején Mr. Hubert McGalagonyhoz, Neville-hez és Harry Potterhez fordult.

- Azt hiszem, a barátaink most már kitalálnak a birtokról. Igazgató asszony, azt hiszem, van még pár elvarratlan szál ebben az ügyben.

McGalagony bólintott, majd sarkon fordult, és bevezette a csapatot a kastélyba. Harry lemosolygott Jamesre.

- Gyere, James. Ralph, Zane, ti is.

- Biztos benne? – kérdezte Ralph, és bizonytalanul az előcsarnokban eltűnő igazgatónő után pillantott.

- „Mr. Hubert” maga kérte, hogy ti is csatlakozzatok hozzánk – magyarázta Harry.

- Jó, ha az embernek magas helyeken vannak barátai, mi? – mondta Zane boldogan.

- Nos – szólt az igazgatónő, miután beléptek a kihalt nagyterembe. – Ez jobban ment, mint arra számítottunk, még ha Mr. Ambrosius kicsit bőkezűen bánt is a szerelmi bűbájjal. Mr. Finney meghívott vacsorázni, ha legközelebb Londonban járok.

- Ezt az ajánlatot, úgy hiszem, érdemes volna elfogadnia, asszonyom – felelte Merlin, miközben levette hatalmas, szarukeretes szemüvegét, és kirázta haját „Mr. Hubert” lófarkából. – A lehető leggyengébb bűbájt szórtam rá. Honnan tudhattam volna, hogy Finney nyomozó valóban vonzódik a magas, erős és szépséges nőkhöz?

- Hát hogyne – legyintett McGalagony. – Ön tréfál velem, uram.

- De honnan tudott a garázsról, Merlin? – szólalt meg James. – Biztosra vettem, hogy lebukunk.

Merlin hátrapillantott a válla fölött.

- Nem tudtam a garázsról, James Potter. Az Anglia kocsival és Madame Delacroix-val ellentétben ez túlnyúlt a fák tudásán. Azonban a rögtönzés mindig is az legnagyobb erősségeim közé tartozott.

- És hogyan került oda a Marsalkó? – értetlenkedett Ralph. – Briliáns húzás volt!

- Arról tudtak a fák, így hát én is – felelte Merlin. – Csak ki kellett cserélnem a környezetüket.

Zane elvigyorodott.

- Szóval az Alma Aleron autói most abban a régi viskóban vannak?

- Nem hiszem, hogy bajuk lenne tőle – bólintott Merlin.

A csapat keresztülvágott a nagytermen, és felkaptattak az emelvényre. McGalagony kitárta a hátsó falon nyíló ajtót, és bevezette a többieket egy nagy, kőpadlós várószobába. Sacarhina és Recreant nem messze ültek a sötéten ásító kandallótól, köztük pedig egy harmadik személy foglalt helyet, akit James nem ismert.

- Ez gyalázat, igazgatónő – csattant fel Recreant, és talpra ugrott. – Először idehozza ezt a… személyt, és porba tiporja a tekintélyünket, aztán még van mersze nyelvragasztó rontást szórni ránk! A miniszter úr…

- Pofa be, Trenton – rivallt rá Sacarhina égnek emelt szemekkel. Recreant sértődötten pislogott, de becsukta a száját. Oda-vissza járatta tekintetét Sacarhina és az igazgatónő között.

- Bölcs tanács – lépett előrébb Harry. – És biztosíthatom, hogy a miniszter úr valóban hallani fog minderről.

- Semmi rosszat nem követtünk el, Mr. Potter, de ezt ön is tudja – mondta Sacarhina, s közben lustán nézegette a körmeit. – Mr. Ambrosius felbukkanása megóvta a varázsvilág biztonságát. Minden rendben van.

Harry biccentett.

- Örülök, hogy így érzi, Brenda, habár meglepő, hogy máris tudja „Mr. Hubert” igazi nevét. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk semmiféle kapcsolatot találni közte, önök és a szerencsétlen Madame Delacroix között. De mi lesz a kedves barátjukkal?

Minden figyelem a Sacarhina és Recreant közötti széken gubbasztó férfi felé fordult. Alacsony volt, köpcös, fekete haja már megritkult a feje tetején, és tikkelt a jobb szeme. Összetöpörödni látszott a helyiségben levők tekintetének súlyától.

Az utolsóként érkező Ralph átfurakodott Merlin és Longbottom professzor között, arcáról csak úgy sütött a megrökönyödés.

- Apa? – nyögte rekedten. – Mit keresel te itt?

A férfi a tenyerébe temette arcát, és látszott rajta, hogy legszívesebben most rögtön elsüllyedne szégyenében. Merlin komor képpel lenézett Ralphra, majd a fiú vállára tette egyik kezét.

- Ez az ember azt állítja, a neve Dennis Deedle. Féltem, hogy te felismered majd.

- Mit keres itt? – kérdezte Neville.

- Úgy vélem, a szerepe ebben az ügyben elég egyértelmű – sóhajtotta az igazgatónő. – Ő a felelős azért, hogy Mr. Prescott közénk került.

- Tessék? – fordult Ralph McGalagony ellen. – Miért mond róla ilyet? Ez szörnyűség!

- Mr. Prescott stábjával érkezett – mondta Harry csendesen. – Igyekezett nem kitűnni. Talán attól félt, hogy te felismernéd, Ralph. Később, mikor mindennek vége lett volna, már úgysem számított volna. Azonban a dolgok nem épp úgy alakultak, ahogy tervezte.

- Ez nevetséges – ellenkezett Ralph. – Apa mugli! Aláírta a mugli titoktartási szerződést, vagy nem? Még ha akarta volna, sem tehette volna ő! Nem tudom, mit keres itt, de nem az van, amire gondolnak!

Merlin lassan megveregette Ralph vállát.

- Akkor talán kérdezd meg tőle magad, Mr. Deedle!

Ralph felpillantott a hatalmas varázslóra, arca kipirult a dühtől és zaklatottságtól. Ezután egyenként mindenkin végignézett, legutoljára az apját hagyta.

- Jól van. Apa, miért vagy itt?

Dennis Deedle még mindig eltakarta az arcát. Néhány másodpercig még nem mozdult, végül nagy levegőt vett, hátradőlt, és leejtette kezeit. Egy hosszú pillanatig mereven bámult a fiára, aztán végignézett a többieken.

- Rendben. Igen – mondta, miután lehiggadt. – Én szóltam Prescottnak. Én küldtem neki a csokibékát és a GameDecket. Arra használtam, hogy kommunikáljak valakivel itt, az iskolában, aki az Austramaddux nevet használta. Amint ez megtörtént, rájöttem, hogy Prescott lokalizálni tudja az iskolát a GPS-ével.

Ralph arcára ráfagyott a hitetlen, szenvedő arckifejezés.

- De hát miért, apa? Miért tettél volna ilyet?

- Ó, Ralph, annyira sajnálom. Tudom, milyen szörnyűnek tűnhet ez neked – mondta Dennis. – Ez nagyon… nagyon bonyolult. Prescott műsora, a Betekintés, pénzt ajánlottak, ha valaki bizonyítékkal szolgál a természetfeletti létezésére. Nem megy túl jól, fiam. Azóta próbálok munkát találni, mióta elvesztettem az állásom, de nem túl könnyű. Szükségünk van a pénzre. Azt hittem, a csokibéka elég lesz. Tényleg azt hittem! De Prescott többet akart. Tudtam, hogy valami igazán fantasztikust kell neki mutatnom, szóval… – Fészkelődni kezdett, és ismét körbenézett.

- De sosem kapta meg a pénzét – mondta Merlin mély, dörgő hangján. – És nem is ez volt a lényeg, igaz?

Dennis szemének tikkelése tovább gyorsult, ahogy felnézett Merlinre, nyilván nem igazán tudta, mit mondjon. Mellette Sacarhina jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. Dennis lekapta tekintetét Merlinről, és a boszorkányra pillantott.

- A pénz… – kezdte tétován. – Prescott azt mondta, a pénzt azután kapjuk meg, ha lement az anyag. Megígérte.

- Viszont most már nem lesz műsor – mondta Merlin csendesen.

- Te eladtad volna az egész varázsvilágot, csak hogy egy darabig ne legyenek pénzgondjaink, apa? – Ralph kérdése nem hangzott vádlón, csak érdeklődőn. Jamesnek szívébe mart a barátja hangjából áradó csalódottság.

- Dehogy, fiam! – vágta rá Dennis, azonban nem mert Ralph szemébe nézni. – Nem gondoltam, hogy az egész varázsvilágot veszélybe sodrom. Hiszen ez csak egy bugyuta tévéműsor. Különben meg… – Elhallgatott, és alaposan megrágta szavait. Látszott, hogy hatalmas harcok dúlnak a belsejében.

- Különben meg mi? – kérdezte Merlin hűvösen.

Dennis feszült arccal nézett vissza Merlinre, szemöldöke megállíthatatlanul rángatózott.

- Különben meg mit tett értem valaha is a varázsvilág? – bömbölte, majd ismét tenyerébe temette arcát. Vett egy mély, remegő lélegzetet. – Magamra hagyott, azt. Félretolt és elhagyott, mint valami… mint valami értéktelen mutánst! Megfosztottak a nevemtől és a családomtól, a saját szüleim megszabadultak tőlem, csak mert én nem olyan lettem, mint ők! Megtiltották, hogy valaha kapcsolatba lépjek velük, vagy beszéljek róluk. Azt mondták, adoptálnak a mugli világba, ahova tartozom. Azt mondták, ott boldogabb leszek. Azt hiszem, megmutattam nekik, igaz? Nem akarták, hogy bemocskoljam a varázsvilágbeli hírnevüket. Engem miért kellene, hogy érdekeljen a varázsvilág titka?

Ralph arca boldogtalan döbbenetet tükrözött.

- Miről beszélsz, apa? Te nem vagy varázsló. Nagymama és nagypapa még a születésem előtt meghaltak. Téged is ugyanúgy meglepett, mint engem, mikor megkaptam a roxforti levelet.

Dennis próbált a fiára mosolyogni.

- Mert már majdnem elfelejtkeztem a saját múltamról, Ralph. Olyan rég volt, és én mindent megtettem, hogy mélyen eltemessem magamban. Kvibli vagyok, fiam. A nagyszüleid és a nagybátyád boszorkányok és varázslók voltak, de én nem örököltem a hatalmukat. Addig neveltek, amíg tudtak, de gyűlölték a természetemet. Mikor abba a korba léptem, és még mindig nem mutattam semmiféle mágikus képességet, nem bírták elviselni. Rejtegettek a varázsvilág elől, én voltam az ő mocskos kis titkuk. De nem dugdoshattak örökké, így végül, tizenkét éves koromban, elküldtek hazulról. Egy mugli árvaházba kerültem, a mese szerint a szüleim meghaltak egy balesetben. Megeskettek, hogy sosem említem őket, és nem is próbálom megkeresni őket. Az anyám… szomorú volt. Ő sírt és elrejtette előlem az arcát. De az apám kemény maradt. Az anyám nem tudta lebeszélni. Fogadott egy mugli sofőrt, hogy az árvaházhoz vigyen bennünket, s ő kísért be, míg az anyám a kocsiban maradt. Anya próbált megölelni és elbúcsúzni, de az apám nem engedte. Szerinte így volt a legjobb mindenkinek. Módosította az árvaházi dolgozók emlékeit, elhitette velük, hogy az állam révén kerültem az intézetbe a szüleim halálát követően. Kaptam ágyat, ruhát, aztán az apám elment. Akkor láttam utoljára a szüleimet.

Dennis Deedle még akkor sem vette le a szemét a fiáról, mikor Merlin megszólalt.

- Nagyon csúnyán bántak önnel, Mr. Deedle. Felteszem, a Deedle nem az igazi neve, igazam van?

- Igen. Ezt a nevet az apám találta ki nekem – felelte Dennis kifejezéstelenül. – Utálom.

- Milyen névvel született, uram?

- Dolohov – válaszolta Ralph apja távoli, majdhogynem halott hangon. – A nevem Denniston Gilles Dolohov. Maximillion és Whilhelmina Dolohov fia. Antonin mostohaöccse.

Hideg csend telepedett a helyiségre, amelyet McGalagony tört meg.

- Mr. Dolohov, felfogta, hogy azért, amit tett, könnyedén az Azkabanba kerülhet?

Dennis álmatagon pislogott, mintha valamiféle transzból ébredne éppen fel.

- Tessék? Nem, nem, dehogy! Azt mondták, semmi törvényelleneset nem tettem.

Sacarhina halkan felköhintett.

- Azt javaslom, Mr. Deedle, hogy ne válaszoljon több kérdésre, amíg meg nem érkezik a jogi képviselője.

- Miért? – pislogott rá Dennis riadtan. – Bajban vagyok? Azt mondta…

- Ha jót akar, nem mond többet, uram – vágott közbe Sacarhina.

- Azt mondta, csak szívességet teszek a világnak! – kiáltotta Dennis, és felpattant a helyéről. Harryre pillantott. – Azt ígérte, gondoskodnak rólam, még ha Prescott nem is akarna fizetni! Azt mondta, ez különben is sokkal többről szól, mint a pénz! Mikor elmentem hozzájuk…

- Üljön le, Mr. Deedle! – szólt közbe Sacarhina fagyosan.

- Ne hívjon így! Gyűlölöm ezt a nevet! – Dennis elhátrált a boszorkánytól, és Harryre meredt. – Azt mondták, nem lesz baj, ha beszélek Prescottal! Elmondtam nekik, mit tervezek. Tudtam, hogy utána kell néznem a minisztériumban. Azt mondták, a szerződés, amelyet aláírtam, engem nem köt, mivel nem vagyok mugli. És még azelőtt léptem ki a varázsvilágból, hogy letehettem volna a titoktartási esküt, szóval nem vonatkozott rám semmiféle megkötés. Ez a nő azt ígérte nekem, hogy nem lesz gond! Azt mondta, ez mindenki javát szolgálja, és hogy hős lehetek!

- Miss Sacarhina – mondta Harry, s közben előhúzta a pálcáját, de még csak céltalanul lógatta. – Mit tud mondani ennek a férfinak a vádjaira?

- Nincs mit mondanom – felelte Sacarhina könnyedén. – Megháborodott. Senki nem hihet egy ilyen embernek.

- Mr. Recreant? – fordult Harry a döbbent férfihoz. – Egyetért Miss Sacarhina megállapításával?

Recreant tekintete úgy ugrált ide-oda Sacarhina és Harry között, mintha egy teniszmérkőzést nézett volna.

- Én… – kezdte, majd lesütötte a szemét, és olyan halkan folytatta, hogy szinte suttogott. – Én szeretném ezt Miss Sacarhina távollétében megbeszélni.

- Mr. Recreant, mint feljebbvalója, megtiltom, hogy…

- Nem tilt meg maga semmit, asszonyom – jegyezte meg Neville komoran, és lassan maga is elővette pálcáját a talárja ujjából.

- A követségi biztonság nevében meg kell kérnem… – kezdte Sacarhina, de elhallgatott, mikor Harry egyenesen rászegezte a pálcáját.

- A Mágiaügyi Minisztérium és az Auror Főparancsnokság nevében – mondta -, ezennel önt, Miss Brenda Sacarhina, letartóztatom a nemzetközi titokvédelmi törvény második szakaszának megsértése, és a Mágiaügyi Minisztérium kárára elkövetett tolvajlás vádjával.

Sacarhina mosolyogni próbált, de kísérlete vajmi kevés sikerrel járt.

- Semmit nem tud bizonyítani, Mr. Potter. Ostoba és veszélyes játékot játszik. Csak egyszer fogom figyelmeztetni, hogy álljon le.

- Kétszer is meg kellett volna gondolnia, mielőtt olyan emberekkel szövetkezett, akik semmibe sem veszik, Miss Sacarhina – szólalt meg Merlin bús mosollyal. – Elbűvölő és részletekbe menő beszélgetést folytattam Madame Delacroix-val, mikor felfedeztem őt a rengetegben. Rengeteg mondanivalója volt önről, és attól tartok, ebből alig néhány olyan, melyet hízelgőnek hívhatunk.

Neville kivezette Mr. Recreantet a szobából, McGalagony követte őket. Harry pálcájával intett a kijárat felé.

- Jöjjön, Miss Scarhina! Titus Hardcastle már alig várja, hogy visszakísérje önt a minisztériumba, márpedig ő nem éppen a türelméről híres.

Sacarhina arca kifejezéstelen lett, mikor rájött, hogy pillanatnyilag nincs választása, sodródnia kell az árral, így hát, nyomában Harryvel, kisétált a teremből. James biztosra vette, hogy nagyon jó védelmet dolgozott ki az ilyen esetekre, hiszen a hozzá hasonlóknak mindig remek módszereik vannak, hogy eltüntessék a nyomaikat. Mégis, Brenda Sacarhina szénája nem állt túl jól. Mikor a nagyterembe vezető ajtó kitárult, James Titus Hardcastle-t pillantotta meg, aki zord vigyorral az arcán, előre szegezett pálcával ácsorgott odakint.

James egyedül maradt Merlinnel, Zane-nel, Ralphfal és Dennis Dolohovval. Dennis végignézett fián, aztán a vállára tette a kezét.

- Sajnálom, Ralph. Tényleg. Én csak… összezavarodtam.

- El kellett volna mondanod, apa – szólt Ralph lesütött szemekkel.

Dennis biccentett, majd egy pillanattal később Merlinre emelte tekintetét.

- Varázslóbörtönbe küldenek? – kérdezte. Hangja kissé remegett, de tartotta magát. – Nem fogok… nem fogok ellenállni.

- Úgy vélem, ez nem szükséges, Mr. Dolohov – mondta Merlin, majd a kis csapat élén megindult a terem kijárata felé, és kinyitotta a nagyterembe vezető ajtót. – Azonban a tettei nem kis fejtörést okoztak. Olybá tűnik, hogy az iskola védelmi rendszere, habár mit sem vesztett erejéből, már nem kész ellenállni a modern mugli technológia nyújtotta veszélyeknek. Van netán ötlete, hogyan erősíthetnénk meg?

Dennis megdermedt.

- Mit mond? A segítségemet akarja?

Merlin vállat vont.

- Épp csak eszembe jutott ez a különös véletlen. Önnek állásra van szüksége, nekünk pedig arra, hogy valaki felülvizsgálja a biztonsági rendszerünket. A mugli technológiában is jártas varázslóként tökéletesen be tudná tölteni ezt a posztot.

Dennis megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Magam is így vélem, uram.

- Persze, nem vagyok olyan pozícióban, hogy bármiféle ajánlatot tegyek az iskola nevében – tette hozzá Merlin, ahogy öles léptekkel átvágott a nagytermen -, de ismerem az igazgatónőt. Majd meglátom, mit tehetek.

- Szóval kiderült – szólalt meg Zane, mikor Ralph és James nyomában kilépett az előcsarnokba -, hogy mégiscsak csordogál benned némi varázsvér, Ralph, még ha felmenőid egy kegyetlen, szívtelen aranyvérű bagázs voltak is. Mondjuk, ez nem számít, de legalább megmagyarázza, hogy miért kerültél a Mardekárba.

- Talán – felelte Ralph csendesen. – Ez nekem túl sok volt egyetlen napra. Különben is, nem bennem volt a mágia, hanem a botban.

Merlin a lépcső közelében megállt, és lassan megfordult. Töprengve fürkészte Ralphot.

- Te voltál a botom hordozója?

- Igen – válaszolta Ralph leverten. – Azt hiszem, sikerült megakadályoznom, hogy kinyírjon valakit. De csak éppen hogy.

- Ne is hallgasson rá – legyintett Zane. – Fantasztikus volt vele. Egyszer még James életét is megmentette. Meg kinövesztett egy barackfát egy banánból! Ó, és egy SVK-n pedig kopasz csíkot égett Victoire hajába. Már mindenki fejében megfordult ilyesmi, ha azt akartuk, hogy fogja be végre.

Merlin közelebb lépett Ralphhoz. James meg mert volna esküdni, hogy egy perccel korábban még nem volt a varázslónál a botja, de ahogy Merlin térdre ereszkedett Ralph előtt, jobb kezében már ott tartotta. A felszínén végigfutó rúnák most sötétek voltak, de James még jól emlékezett az előző éjszakára, és a pulzáló, zöld fényükre.

- Mr. Deedle… vagy hívjalak Mr. Dolohovnak? – kérdezte Merlin.

- Már megszoktam a Deedle-t – felelte Ralph, és felpillantott az apjára. – Még nem állok készen a Dolohovra. Bocs, apa.

Dennis megértően mosolygott.

- Akkor Mr. Deedle – biccentett Merlin. – Nem uralkodhat akármelyik varázsló a bot fölött. Talán már te is hallottad, hogy a pálca választja a varázslót, és ez így igaz. Madame Delacroix csupán egy hordozónak hitt, aki elviszi hozzá a botot, de tévedett. A bot választott téged. Más varázsló még megtartani sem tudta volna a botot, nem hogy használni. De te, anélkül, hogy tudatában lettél volna, a hatalmad alá vontad. Fogalmad sem volt az igazi erejéről, mégis sikerült. Behódolt neked, és ezt csak olyan varázslónak teszi, akiben nagyon nagy potenciál lakozik. A botom egy része már hozzád tartozik, Mr. Deedle. Éreztem. Tudtam, hogy egy darabja már nem az enyém, de nem tudtam, hogy akkor mégis kié. Eddig.

Merlin keresztülfektette botját a térdén, és behunyt szemmel, tenyerével alig érintve a fát, végigsimította azt a teljes hosszán. Halványzöld fénnyel hullámoztak és szikráztak a rúnák. Merlin az alsó, elvékonyodó szakaszánál megmarkolta a botot, és egy könnyed csavarintással letörte az alsó harminc centit. Ekkor ismét kinyitotta a szemét, és a letört fadarabot átnyújtotta Ralphnak.

- Úgy hiszem, szükséged van egy pálcára, Mr. Deedle.

Ralph átvette a törött fadarabot Merlintől, és ahogy hozzáért, a fa átváltozott az ő nevetségesen vastag, egyik végén zöldre festett pálcájává. Ralph vigyorogva forgatta meg a tenyerén.

- Valószínűleg nem lesz már olyan erős, mint volt – mondta Merlin, s közben a maradék botjára támaszkodva feltápászkodott -, de azt gyanítom, még így is nevezetes bűbájokat hajthatsz vele végre.

- Köszönöm – mondta Ralph komoly képpel.

- Ne köszönd! – vonta fel a szemöldökét Merlin. – A tiéd, Mr. Deedle. Csakis a te érdemed.

- Így hát a gyáva oroszlán megkapta a bátorságot a varázslótól – vigyorodott el Zane. – Mi lesz James agyával?

Merlin szemöldöke még feljebb szökkent, és Zane-ről Jamesre pislogott, majd vissza.

- Ne is figyeljen oda rá! – nevetett fel James, és a csapat vezetését átvéve megindult a lépcsők felé. – Mugli dolog. Mi úgysem értenénk.

- Gyertek! – kiáltotta Ralph, és felszaladt a lépcsőn. – Meg akarom mutatni Tednek, meg a többi Bajkeverőnek, hogy visszakaptam a pálcámat! Tabitha Corsica megtarthatja a hülye seprűjét!

A három fiú felrohant a mozgó lépcsőkön, mögöttük pedig, sokkal higgadtabban, ott lépegetett Merlin és az újjászületett Dennis Dolohov.

- Nem lesz gondja azzal az izével? – kérdezte Dennis összeráncolt homlokkal.

Merlin csak mosolygott, és menet közben lekoppintotta a botját. Habár senki nem látta, a bot hegyéből zöld szikrák pattantak ki, és úgy ragyogtak, kavarogtak, mint az álmukból ébredező szentjánosbogarak.

Vége következik
január 24-én