21. fejezet – A zöld doboz

Az iskola utolsó hetei összemosódtak James emlékeiben. Most, hogy megszabadult az állandó kalandok és halálos veszedelem fenyegető rémétől, napjai megteltek az iskolai élet, évzáró vizsgák és pálcagyakorlatok sokkal kevesebb stresszt ígérő mókuskerekével. Nem mintha James panaszkodott volna, kész felüdülésként élte meg ezeket a heteket az Ősök udvara kapcsán történtek után. Senki nem csodálkozott, mikor az évzáró vacsorán a Hugrabug kapta a házkupát, tekintve, hogy ez volt az egyetlen ház, amely nem szenvedett nagyobb pontlevonást a Merlin összeesküvéssel kapcsolatos sötét ügyek miatt. Egyedül a seprű meglovasítása ötven-ötven pontban fájt a Hollóhátnak és a Griffendélnek.

Az utolsó nap James éppen a könyveit és tartalék iskolai talárjait tömködte a ládájába, mikor Noah felkiáltott neki a lépcsőn.

- Ron Weasley a kandallóban! Veled akar beszélni.

James elvigyorodott.

- Remek! Mondd meg neki, hogy máris ott vagyok!

- Nézz csak magadra, James! – rikkantotta Ron, mikor James még mindig a nyakkendőjével vacakolva letrappolt a lépcsőn. – Hogy kicsípted magad! Hallom, jó éved volt.

James bólintott.

- Úgy valahogy. Egyelőre úgy néz ki, mindenből átmegyek. Egész hétfő éjjel Franklyn SVK gyakorlatára készültem, aztán öt perccel a vizsga előtt minden kiment a fejemből.

- Nem az iskolai évedre gondoltam, te tökfilkó – vigyorgott a parázsfej. – Apád mesélt erről a Merlin összeesküvésről, amit lelepleztél. Briliáns munka, semmi kétség.

- Hát, igen… – felelte James szégyenlősen. – Akkor és ott minden nagyon izgalmas volt, de valahogy olyan furcsa… Öt hét az iskolapadban, és mintha az egész valaki mással történt volna.

- Így szokott lenni – biccentett Ron. – Az unalmas emlékek lassan kiszorítják a fejedből az izgalmasakat, míg végül azokból csak apró kis villanások maradnak. Azt hiszem, az agy így dolgozza fel őket. Igaz is, hogy van Jackson professzor?

James a plafonra emelte a tekintetét.

- Semmi sem tarthatta vissza a jó öreg Kőfalat. Nem igazán sérült meg a Delacroix-val vívott párbajban, még ha a tartalékpálcája nem is volt olyan erős, mint az, amelyik eltört. Úgy néz ki, órákon át üldözte Delacroix-t a rengetegben, és végül egy tisztáson ütköztek meg. Állítólag könnyedén legyűrte volna, de a vudukirálynő csalt, és segítségül hívta az ellenséges naiádokat és driádokat. A fák hátulról támadtak Jacksonra, és a földre lökték. Emiatt van az a nagy horzsolás a homlokán. Ettől függetlenül már a Prescott távozása utáni napon megtartotta az óráját, és Zane meg én azóta is minden alkalommal megkapjuk a magunkét.

Ron felvonta az egyik szemöldökét.

- Ami azt illeti, nem nagyon hibáztathatod érte.

- Visszaadtuk a táskáját, bocsánatot kértünk, meg minden. Tudom, hogy keresztbetettünk neki, így nem teljesíthette be élete küldetését, hogy megóvja a köpenyrelikviát, és megakadályozza a valaha élt legveszélyesebb varázsló visszatértét, de most komolyan! Kiderült, hogy Merlin igazából jófiú. Delacroix-t visszaküldték az Államokba, hogy az amerikai varázsbíróság elé állítsák. Végül minden jól sült el, nem?

- Én csak azt mondom, hogy ha a helyében volnék, megbűvölném az összes fiókodat, hogy örökké hatalmas pókokat böfögjenek fel magukból – mélázott Ron. – De, persze, ez én vagyok. Az agyam hajlandó így járni.

- Szeretnék jóvátenni mindent, Ron bácsi. Eredetileg kedveltem Jacksont.

- Hogy valami igazán felnőtteset is mondjak, James, minden tettnek van következménye. Bocsánatot kérni nagyszerű, de a „sajnálom” nem varázsszó. Nem csak, hogy tönkretetted Jackson tervét, megsértetted a büszkeségét. Keresztbe tettél neki, de ő ezt úgy fogja fel, hogy bolondot csináltál belőle. Az olyan fazonok, mint ő, nehezen lépnek túl. De ezért nem hibáztathatod.

- Gondolom, nem – vont vállat James morcosan. – De legalább nem buktatott meg minket technomanciából. Habár nem sokon múlott.

- Jó fiú. De azért ne tanuld magad agyon! Van egy bizonyos hírnév, amihez fel kell nőnöd.

- Vagy le kell süllyedned – hallatszott Noah hangja valahonnan a közelből.

- Ezt hallottam, Metzker – jegyezte meg Ron komoran. – Büszke Potter-hagyomány elsunnyogni az iskolát. Az első James Potterrel kezdődött. Különben is, te beszélsz, Mr. Bajkeverő.

- Idén egész jó jegyeket kaptam – jelentette be Noah kimérten.

Ron ismét elvigyorodott.

- Hála Petra barátodnak, semmi kétség. Ő olyan a Bajkeverőknek, mint Hermione volt Harrynek és nekem. Egy pillanat. Ő is köszönni akar, James.

Az izzó zsarátnokból kirajzolódó arc eltűnt, majd egy pillanattal később Hermione kedves mosolya és örökké bozontos haja vette át a helyét.

- Milyen csinos vagy, James – mondta büszkén. – Ne hallgass a nagybátyádra, ő is rengeteget tanult, és ő is épp úgy aggódott a jegyei miatt, ahogy mindenki más.

- Ez nem igaz! – hallatszott Ron fojtott tiltakozása valahonnan a kandalló mélyéről. Hermione elfintorodott.

- Jó, talán nem pont úgy – hagyta rá a nő. – Édesanyád és édesapád nagyon büszkék lesznek rád, és a nagybátyád és én is azok vagyunk. Ó, el sem hiszem, milyen gyorsan szalad az idő. Mintha csak tegnap lett volna, hogy mi is ott ültünk, ahol most te – sóhajtotta, és körülnézett a klubhelyiségben. – Majdnem minden ugyanolyan. Jövőre mindenképpen meglátogatunk. Jó lesz újra látni a régi iskolát. – Még a parázs rajzolatán át is látszott, hogy Hermione néni szemében könnyek csillognak. Nagyokat pislogott, aztán visszanézett az unokaöccsére. – Igaz is, James. Talán tudod, hogy Ron beszélt az édesapáddal, és kérni szeretnének tőled valamit. Gondoltam, jobb, ha nem közvetlen ők hozzák fel a témát, mert amilyenek, még befolyásolnák a döntésedet.

- Mi az? – kérdezte James, és lekuporodott a kandalló elé.

- Ne térdelj le! – korholta meg Hermione automatikusan. – Tiszta hamu lesz a nadrágod. Az igazgatónőről van szó. Vissza akar vonulni.

James ezt eddig nem tudta.

- Tényleg? De… mihez kezdene magával?

Hermione olyan pillantást vetett Jamesre, mint akinek még csak most jut eszébe, milyen idős is a fiú.

- Minerva McGalagonynak a Roxforton kívül is van élete, James, bármilyen nehezen hiszed is el. Úgy értesültem, még Mr. Finney ajánlatát is elfogadta a londoni vacsorára.

- Tényleg? – ismételte James elképedve.

- Tényleg? – nézett fel a könyvéből Noah a kanapén, szinte ugyanabban a pillanatban.

Hermione a szemét forgatta.

- Tisztán szakmai találkozó volt, biztosíthatlak benneteket. Végrehajtott pár emlékmódosító bűbájt Mr. Finneyn. A nyomozó nem teljesen felejtette el az iskolában tett látogatását, csupán máshogy emlékszik. Ez mind része Mr. Dolohov „pucoljuk ki a suli biztonsági felvételeit” programjának. De azért – tette hozzá, miután kissé lehalkította a hangját – meglehetősen szépeket mondott Mr. Finneyről. Jó rágondolni, hogy végre ő is talált magának egy, ööö, társat. Végül is…

- Hermione! – csattant fel Ron hangja újra a kandalló mélyéről.

- Na, mindegy – váltott hirtelen Hermione komolyra. – Igen, az igazgatónő azt tervezi, hogy visszavonul, talán már a nyáron, feltéve, ha megfelelő utódot talál magának. Ettől függetlenül az iskolában marad, tovább tanítja az átváltoztatástant és segít az új igazgatónak, bárki lesz is. Páran Neville Longbottomot javasolták, de a minisztérium úgy véli ő túl fiatal a posztra. Véleményem szerint ez butaság, de a politika már csak ilyen…

- Merlin! – kiáltott fel James. – Őt akarjátok megkérni, hogy legyen az új igazgató!

A kandalló mélyéről diadalujjongás hallatszott, Hermione azonban összevonta a szemöldökét.

- Légy szíves, engem hagyj ki ebből! Ez az apád és a bácsikád ötlete volt, de ahogy látom, te is épp olyan bolond vagy, mint ők.

- De hogy lehetne ő az igazgató? – kérdezte Noah, majd leszökkent a kanapéról, és James mellé kuporodott. – Bocs – tette hozzá gyorsan. – Véletlenül meghallottam.

- Igen, persze – felelte Hermione huncut mosollyal. – És én még azt hittem, kellőképpen belemerültél a számmisztika könyvedbe. Milyen buta is voltam! Jól van, de ezt tartsátok titokban, rendben? Ó, de hol is kezdjem? Ron, a legjobb volna, ha te magyaráznád el nekik. – Felsóhajtott, és oda sem figyelve kifújt egy hajtincset az arcából. Jamesnek a nagynénjéről való első emlékei közé tartozott ez a mozdulatsor. A nő elmosolyodott. – Jó utat, James! Jövő héten találkozunk. Rose és Hugo is üdvözöl, és azt üzenik, vegyél nekik kondéros kekszet a vonaton. Viszlát, Noah!

Hermione eltűnt a parázs közül, de nem sokkal később Ron arca bukkant fel újra.

- Remek ötlet, mi? – kérdezte lelkes képpel, s oda-vissza járatta tekintetét Noah és James között.

- De hogyan? – tette fel ismét a kérdést Noah. – Mármint, egy hete még ő volt a bolygó történelmének valószínűleg legveszélyesebb varázslója, nem? Most meg a minisztérium a gondjaira bíz egy rakás kölyköt?

- Felügyelet nélkül nem – vágta rá Ron. Látszott rajta, hogy már rengeteget gondolkodott ezen. – És itt jön a képbe McGalagony és Neville. Ők majd odafigyelnek rá, és kisegítik, mint egyfajta igazgatói tanács. McGalagony már belement, habár csak egy kis ráhatással. Attól tart, hogy habár Merliné lesz a név, valójában ő fogja végrehajtani az összes munkát. Ezt persze nem lehet kizárni, de az apád és én nem hinnénk, hogy ez történik majd. Merlinben van valami, ami azt súgja, vezetésre termett.

- Igen – értett egyet James. – De ő olyan korból jött, mikor a vezetés annyiból állt, hogy megmondtad az embereknek, melyik guillotine-nál van a legkisebb sor. Nem tudom elképzelni, hogy a minisztérium a Roxfort élére állítaná.

- A te Merlined meglepően gyorsan tanul, James – mondta Ron komolyan. – Már keresztül-kasul bejárta a minisztériumot, és hosszas eszmecseréket folytatott arról, ahogyan a dolgok ebben a korban folynak. Azt kell mondjam, már bemelegít!

- Akkor miért nem helyezik el ott valahol? – kérdezte Noah. – Minden idők leghíresebb varázslója, már csak ezért a Mágiaügyi Minisztériumban volna a helye, ha másért nem is.

Ron szája kaján vigyorra húzódott.

- Azt hiszem, még túl fiatalok vagytok, hogy megértsétek a „túlképzett és tapasztalatlan” kifejezés jelentését. Hogy rövid legyek: egyetlen főosztály sem akarja őt. Egyrészt, a Merlinhez hasonlók nem túl jók az irodai munkában, másrészt, nem hiszem, hogy a főosztály feje, aki alkalmazná őt, még sokáig az osztály élén maradna.

- Úgy érted, hogy Merlin átvenné az irányítást?

- Az még hagyján, de olyan, mint egy elszabadult ágyúgolyó. Igen, valószínűleg ő a ma élő leghatalmasabb varázsló, de munka terén ezeréves lemaradása van. Amilyen gyorsan felzárkózik, nehezen illeszkedne be a minisztérium bürokratikus világába. Még az apád sem bírna vele, James. Gondolj csak bele, mihez kezdenének egy pasassal, aki egyetlen pillantással a semmibe száműzheti az ellenségeit. Az igazat megvallva, valami kevésbé szem előtt lévő helyre akarják besuvasztani az öreget. Egy olyan helyre, ami illik a rangjához és szellemi kaliberéhez, de elég távol van, hogy ne jelentsen fenyegetést senkinek, persze, csak képletesen értve. Vagy mégsem képletesen. Ki tudja?

- Roxfortnak pedig véletlenül éppen új igazgatóra van szüksége – tette hozzá Noah vigyorogva.

- Na, igen – csatlakozott Ron is Noah vigyorához. – Kicsit túl tökéletes is, mi?

- Még ha a minisztérium belemegy is, gondoljátok, hogy ő vállalni fogja? – kérdezte James.

A kandallóban mintha Ron megvonta volna a vállát.

- Majd kiderül. Még senki nem kérdezte meg tőle. De menjünk sorjában. – Ron arca elkomolyodott, és alaposan szemügyre vette Jamest. – Te ismered őt a legjobban, öcsi. Ott voltál, mikor megérkezett a múltból, és te beszélted rá, hogy segítsen a Roxfortnak és a varázsvilágnak. Mit gondolsz? Szerinted jó igazgató lenne belőle? Szerinted meg kéne kérdeznünk?

Noah hátrahúzódott, és nekidőlt a kanapé karfájának, onnan figyelte Jamest, hogy mit felel. James tudta, hogy gondolkoznia kéne a dolgon, de már tudta a választ. Merlin bonyolult ember volt, és nem volt éppen az, amit a legtöbben „jó”-nak hívnak, legalábbis nem úgy, ahogy Albus Dumbledore vagy Minerva McGalagony jók voltak. Azonban James egy dolgot biztosan tudott: Merlin jóra törekedett. Nehéz lett volna megmondani, mi a jobb, egy olyan igazgató, aki eredendően jó, vagy egy olyan, akinek nap mint nap meg kell küzdenie a jóságért, de James elég idős volt, hogy megértse, ezt a kockázatot érdemes vállalni. Emellett, súgta James bajkeverő része, nem is volna rossz egy olyan igazgató, aki egyetlen pillantással a semmibe száműzhetné a Tabitha Corsica féléket.

- Kérdezzétek meg! – bólintott határozottan. – Ha a minisztérium belemegy, kérdezzétek meg! Remélem, elfogadja az ajánlatot.

- Juhé! – ujjongott Noah, és a levegőbe bokszolt.

- Egyelőre ez maradjon köztünk – figyelmeztette őket Ron komolyan. – Ha egy szó is kijut ebből a szobából, mielőtt az apád és Hermione elrendezné a dolgokat a minisztériumban, mindent tönkretehet. Értettétek?

Noah biccentett, James pedig beleegyezően mosolygott.

- Apád visszavette a köpönyeget és a térképet, mi? – váltott témát Ron.

- Igen. Alighanem meg is kapom érte a büntetésemet. Két hét a seprűm nélkül.

Ron csettintett a nyelvével.

- Pedig azt hallottam, egyre jobb vagy rajta. Na, mindegy. Azt azért tudod, hogy az apád csupán a látszatot tartja fel ezzel a büntetősdivel, de közben büszke rád, ugye? Nekem elhiheted.

James mosolya kiszélesedett, és arcát pír öntötte el.

- Nem mintha még egyszer ilyesmivel próbálkoznék a helyedben – tűnt el Ron vigyora. – Egy alkalom még elmegy, de ha még egyszer ilyesmit művelsz, Ginny bevág a pincébe, és magántanuló leszel. Higgy nekem, James, vele nem érdemes packáznod.

Később, aznap délután, James, Zane és Ralph az udvaron álldogáltak, és az induláshoz készülődő Alma Aleron-i küldöttséget figyelték. A három repülő kocsival kihajtottak a garázsból, aztán a sátort összehajtották, és begyömöszölték a Dodge Hornet csomagtartójába.

- Van ebben valami mély titokzatosság, amit egész egyszerűen nem értek – mormolta Zane.

- Miben? Hogy a garázst bepakolták abba a járműbe, ami percekkel korábban még benne állt?

- Nem, hanem hogy Franklyn professzor percről percre népszerűbb a lányok körében, ahogy közeledik a távozás pillanata.

Való igaz, Franklyn professzor meglehetősen népszerű volt a hölgyek körében, kezdve az idősödő iskolai dolgozókkal, egészen az első éves lányokig, akik állandóan kuncogni kezdtek, mikor a professzor elhaladt mellettük, és üdvözlésképpen könnyedén végigsimította mindegyikük fejét. Egyedül két boszorkányra nem volt hatása: az igazgatónőre és Victoire-ra, aki szerint Franklyn egy nagyképű, hencegő vénember volt. Ted kifejtette, hogy az öregkor egyik nagy előnye, hogy az ember szabadon flörtölhet bármelyik lánnyal, akivel csak akar, mert egyik sem veszi elég komolyan ahhoz, hogy visszautasítsa. Zane ezt rendkívül tanulságosnak találta.

- Ha megöregszem, én is így fogok flörtölni – sóvárgott.

- De hát nem is flörtöl – vonta össze a szemöldökét James. – Csak mosolyog rájuk, és ugyanolyan tartózkodóan viselkedik, mint mindig.

- Ebből is látszik, hogy mit sem tudsz a flörtölésről.

Ralph az égnek emelte a tekintetét.

- Csoda, hogy nem jegyzetelsz.

- Ezt tanítania kéne – jegyezte meg Zane komolyan, ahogy Franklyn meghajolt, és búcsúzóul kezet csókolt Petra Morgansternnek. Petra mosolyogva lesütötte a pillantását, s kissé el is pirult. Mikor Franklyn felegyenesedett, a lány előre hajolt, és egy apró puszit nyomott a férfi arcára.

- Hölgyeim és uraim, roxfortiak! – fordult a professzor a tömeg felé. – Külön öröm volt számunkra, hogy idén önöket szolgálhattuk, s az év, ahogy azt mindig is tudtam, nekünk is rendkívül tanulságosan telt. Az európai varázstársadalommal való együttműködés segített fenntartani az egyenlőséget és becsületességet az óceán két partja között, nem csak a varázsvilágban, de az egész emberiség szintjén is.

Végignézett a tömegen, majd levette a szemüvegét, és felsóhajtott.

- Attól tartok, nehéz idők következnek, a változás szele már elért bennünket. Az óceán mindkét oldalán olyan erőkkel kell szembenéznünk, melyek alapjukig megrázzák a kultúráinkat. De most, hogy mi összebarátkoztunk, közösen mindent kibírunk, bármit hozzon is a jövő. Már régóta járom ezt a földet, és kétely nélkül állíthatom, hogy a változás mindig ott van a levegőben. A jó emberek igazi feladata nem a változás megakadályozása, hanem hogy úgy formálja azt, hogy inkább előnyökkel járjon, mint pusztulással. Ez után az év után bizton állíthatom, hogy sikerrel járhatunk ennek megvalósításában.

Az összegyűltek megtapsolták, habár James meglehetősen felületesnek érezte a lelkesedést. Nem mindenki értett egyet Franklyn szavaival, és nem mindenki ugyanazért. Ettől függetlenül remek beszéd volt, és James örült, hogy Franklyn elmondta. Még el sem halt a taps, Franklyn bemászott a Volkswagen Bogárba, egyet intett az ajtóból, aztán eltűnt.

Valaki megérintette James vállát. A fiú megfordult, és felnézett a föléje magasodó Jackson professzorra. A magas, fekete ruhát viselő Jackson impozánsabban festett, mint valaha. Bozontos szemöldöke alatt megcsillant a szeme, ahogy végigmérte Jamest.

- Úgy véltem, talán szeretné ezt magánál tudni – mondta, majd lenézett a kezére, és átnyújtott valamit Jamesnek. A fiú egy pillanatra értetlenül meredt a kis fadobozra. – Madame Delacroix szobájában találtuk, és azt hiszem, önnél lesz a legjobb kezekben. Tegyen vele belátása szerint!

James átvette a dobozt, és meglepődött, hogy milyen könnyű. Különös, zöld színe volt, fedelét mély, vésett formák díszítették. Jamest a Barlangmenedék ajtaján látható indákra emlékeztette a minta. Felpillantott, hogy megkérdezze Jackson professzort, mire vélje ezt az egészet, de a férfi addigra már félúton járt a Stutz Dragonfly felé. Mikor elérte a járművet, megfordult, és egyik kezét üdvözlésképpen az összegyűltek felé emelte, azonban arca – gúnynevéhez méltón – olyan érzelemmentes maradt, akár egy kőfal. A tömeg még a Franklynnek bemutatottnál is nagyobb ujjongásba fogott. Meglepő módon, Jackson a Roxfort kedvenc tanárává vált, és nem a mogorva viselkedése ellenére, hanem éppen amiatt.

Amint Jackson bemászott a kocsiba, a küldöttség fennmaradó része gyorsan szétoszlott a járművek között. Az Egyesült Államok Mágikus Közigazgatási Ügyosztályának szürkeruhás küldöttei előző nap érkeztek vissza Londonból, hogy csatlakozzanak honfitársaikhoz a hazafelé úton. Egyenként beszálltak az autókba, némelyik búcsúzóul oda-odaintett vagy bólintott az összegyűlteknek. A hordárok voltak az utolsók, ők először elsüllyesztették a rengeteg poggyászt a feltehetően feneketlen csomagtartóban, aztán elhelyezkedtek a volán mögött.

A járművek szárnyai lágyan, kecsesen kitárultak, és verdesni kezdtek. A Dodge Hornet volt az első, nyikorgó rugókkal és recsegő karosszériával a levegőbe emelkedett, majd lassan megfordult. Azt a Stutz Dragonfly, majd a Volkswagen Bogár követte, mélyen zúgó, verdeső szárnyuk felkavarta az udvar gyepét. Végül a három jármű a föld felé döntötte orrát, és növekvő sebességgel tovább emelkedett. Kevesebb, mint egy perccel később, távozásuk zaját elnyomta az udvaron átszáguldó késő tavaszi szellő.

Ralph, Zane és James a bejárattól nem messze keresett magának helyet, egy padon.

- Na és, mi van a dobozban, amit Jacksontól kaptál? – kérdezte Ralph, és kíváncsian az apró tárgyra pillantott.

- Én a helyedben nem nyitnám ki – figyelmeztette Zane a barátját. – Emlékszel, mit mondott arról, hogy „érdekessé” teheti az életünket? Ő kiköpött az a fajta pasas, aki a távozása utáni pillanatig vár, hogy bosszút állhasson. Mire megkezdődnek a bajok, ő már távol jár. – Bölcsen megkocogtatta a halántékát.

James összevonta a szemöldökét, aztán lassan megrázta a fejét. Lenézett az ölében heverő dobozra, és hosszan vizsgálgatta az elején lévő rézkapcsot, mely lezárva tartotta a fedelet. Végül, minden további szó nélkül felkattintotta a zárat, és kitárta a doboz fedelét. Zane és Ralph közelebb hajolt. A doboz lila bársonnyal volt kibélelve, és csak egyetlen tárgy volt benne, mely egy összehajtogatott pergamenlapon feküdt.

- Nem értem – dőlt hátra ismét Ralph. – Ez egy baba.

James kivette a zsákvászonból és spárgából készült kis alakot, melynek szemeit két össze nem illő gomb alkották, és vizsgálgatni kezdte azt.

Zane komor képpel meredt le rá.

- Ez… ez te vagy, James.

Valóban, a figura elég nyilvánvaló hasonlóságokat mutatott Jamesszel. A fején lévő fekete fonál remek utánzata volt James rendetlen hajának, és még a fej és a száj formája, a gombszemek elhelyezkedése is mind-mind pontos másolatai voltak James vonásainak.

James összerezzent.

- Ez egy vudu baba – mondta. Eszébe jutott a dobozban maradt üzenet, és amikor széthajtogatta azt, két barátja újra közelebb hajolt, hogy ők is láthassák.

 

Mr. Potter!

 

Nyilván felismeri majd ezt a tárgyat. Idén már nem fért bele a technomancia tananyagba az ábrázoló uralkodás ősi művészete, de, úgy vélem, megérti majd. A bábut Madame Delacroix szobájában találtuk, és miután hosszan beszélgettünk erről az igazgatónővel, valamint Perselus Piton és Albus Dumbledore portréjával – akik meglehetős érdeklődést mutatnak az ön irányába -, úgy döntöttünk, hogy talán hasznára válna, ha megtudná, hogyan használta azt Madame Delacroix ön ellen. A manipuláció megvalósításának eleganciája lenyűgöző. Ezt a bábut egy nagyobb mellé helyezték, mely az édesapját, Harry Pottert reprezentálta. A másik oldalra egy gyertyát tettek, mely folyamatosan égett. Az eredmény, Mr. Potter, természetesen az volt, hogy az ön bábuja mindig az apja árnyékában maradt.

A vudu művészetben mindig van némi igazság. Delacroix tudta, hogy ön állandóan a legendás apjának nyomán jelentkező elvárásokkal küzd. Ebből azt kell megtanulnia, Mr. Potter, hogy az érzelmek sosem rosszak, de tudni kell kontrollálni őket. Az embernek ismernie kell önmagát. Az érzelmek mindig megalapozottnak tűnnek, de gyakran össze is zavarhatják az embert, s így, ahogy ön is látta, felhasználhatók ellene. Tanáraként és idősebbként azt tanácsolom önnek, ismerje meg a saját érzéseit! Uralkodjon rajtuk, vagy azok fognak uralkodni önön.

 

Theodore Hirshall Jackson

 

- Hűha! – lehelte Ralph. – Nem véletlenül hívtuk vudukirálynőnek!

- Mihez kezdesz vele, James? – kérdezte Zane. – Mármint, ha elpusztítod, te is elpusztulsz valahogy?

James az apró, csúnya utánzatára meredt.

- Nem hinném – felelte töprengve. – Nem hiszem, hogy Jackson ez esetben nekem adta volna. Szerintem, csak azt akarja, hogy emlékezzek arra, ami történt. És hogy gondoskodjam róla, soha többé nem történik ilyesmi.

- Tehát? – ismételte Zane. – Mihez kezdesz vele?

James felállt, és a zsebébe süllyesztette a babát.

- Dunsztom sincs. Gondolom, megtartom. Legalábbis egy ideig.

S azzal a három fiú besétált a kastélyba, és elhatározták, az utolsó napon olyan keveset tesznek, amilyen keveset csak tudnak.

Aznap éjjel James, mivel képtelen volt elaludni a hazaút izgalma miatt, kimászott az ágyából, és lement a klubhelyiségbe. Abban reménykedett, lesz még ott valaki, akivel lejátszhat egy parti varázslósakkot, vagy egy csiga és fúrót. A leégett tűz zsarátnokának derengő fényében a szoba üresnek tűnt. Sarkon fordult, de mikor így tett, a szeme sarkából észrevett valamit, és visszanézett. A tűz mellett Cedric Diggory szelleme üldögélt. Ezüstös alakja még mindig áttetsző volt, de észrevehetően szilárdabb, mint mikor James legutóbb látta.

- Éppen egy nevet próbálok magamnak kitalálni – mondta Cedric, mikor James helyet foglalt a közeli kanapén.

- De hiszen már van neved – értetlenkedett James.

- Igen, de nem igazi szellemnév. Nem olyan, mint a „Félig Fejnélküli Nick” vagy a „Véres Báró”. Valami olyasmi kell, ami magabiztosságot sugall.

James elgondolkodott.

- Mit szólnál ahhoz, hogy „Bosszantó Muglik Üldözője”?

- Kicsit hosszú.

- Van jobb ötleted?

- Ami azt illeti, van, de ne nevess! – mondta a kísértet komolyan. – Olyasmire gondoltam, mint a „Csendes Kísértet”.

- Nehezen ragad rád, ha állandóan elcsevegsz minden szembejövővel – jegyezte meg James kétkedőn.

- Az idő nagy részében járhatnék elmélázva és csendesen – tűnődött Cedric. – Lebegnék körbe-körbe, szigorú pillantásokat vetnék az arra járókra, meg minden. Aztán, mikor én már elmentem, az emberek összesúgnának a hátam mögött: „hé, ott megy! Ő az, a Csendes Kísértet!”

James vállat vont.

- Megér egy próbát. Elvégre ott lesz az egész nyár, hogy gyakorold a tűnődő némaságot.

- Úgy van.

James hirtelen felült.

- Gondolod, hogy te leszel a Griffendél új szelleme? – kérdezte. – Mióta Félig Fejnélküli Nick elment oda, ahova a szellemek szoktak, nincs kísértetünk.

Cedric elgondolkozott egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

- Nem, nem hinném. Bocs. Én hugrabugos voltam, emlékszel?

James ismét hátradőlt.

- Igaz, ez kiment a fejemből.

Néhány percig csend volt, aztán Cedric szólalt meg újra.

- Nagy dolgot hajtottál végre, ugye tudod? Menni és visszahívni Merlint, hogy segítsen, mikor úgy tűnt, örökre távozott; nem semmi.

James megemelte a fejét, és a szellem arcát fürkészte.

- Tényleg? Valójában csak a sötétben tapogatóztam. Eleve az én hibámból került egyáltalán Merlin ebbe a korba. Azt hittem, nagy szívességet teszek a világnak azzal, ha Delacroix és Jackson gonosz tervének útjába állok. Végül kiderült, hogy a vudukirálynő végig kihasznált, Jackson meg egész idő alatt jófiú volt.

- És? – kérdezte Cedric. – Végül is tanultál belőle valamit, nem?

- Nem tudom – felelte James gépiesen, aztán elgondolkodott a dolgon. – Igen, azt hiszem, tanultam belőle.

- Bizonyos dolgokban ugyanolyan vagy, mint az apád, James – jegyezte meg Cedric.

James humortalanul felnevetett.

- És mégis mikben? Az év során egyvalamit biztosan megtanultam, méghozzá azt, hogy az én módszerem nem ugyanaz, mint apáé volt. Ha próbálom őt utánozni, csak mindent összekutyulok. Ha a saját fejem után megyek, egy jó nagy adag szerencsével talán segíthetek. Apa módszere egy hős módszere. Az enyém egy menedzseré. A legnagyobb tehetségem abban rejlik, hogy jól tudok segítséget kérni.

- Nem, James – felelte Cedric, és előrébb hajolt, hogy belenézhessen a fiú szemébe. – A te tehetséged abban rejlik, hogy arra ösztönzöl másokat, hogy akarjanak segíteni. Azt hiszed, ez nem számít? A világnak igenis szüksége van hozzád hasonlókra, mivel a legtöbb embernek odakint nincs elég bátorsága, szenvedélye vagy késztetése, hogy hőssé váljon. Azok akarnak lenni, de szükségük van valakire, aki megmondja nekik, miért, és megmutassa, hogyan. Benned megvan ez az adottság, James. Az apád azért lett hős, mert ő volt a kis túlélő. Ez volt a végzete. Nem volt könnyű dolga, de világos volt, mit kell tennie. Ott volt Harry, a másik oldalon meg Voldemort. Az apád tudta, melyik oldalra álljon, mit tegyen, még ha nem is tetszett neki. Te viszont… te azért vagy hős, mert azt választottad. És megvan a tehetséged, hogy arra bátoríts másokat, ők is azt válasszák.

James a kandallóban pislákoló parázsra meredt.

- Nem vagyok hős.

Cedric elmosolyodott, és ismét hátradőlt.

- Csak azért mondod ezt, mert azt hiszed, mindig a hősök nyernek. Elhiheted nekem, James, nem a győzelem teszi a hőst. Rengeteg hős bukik bele az erőfeszítésbe. Legtöbbjüket meg sem ismeri a világ. Nem, az igazi hős olyasvalaki, aki helyesen cselekszik még akkor is, ha sokkal, sokkal könnyebb volna nem tenni semmit.

James a szellemre meredt, és száját furcsa félmosolyra húzta.

- Talán inkább „Csöpögős Kísértet”-nek kellene téged hívnunk.

- Ha-ha – fintorgott a szellem.

James feltápászkodott.

- Köszönöm, Cedric. Ez… segített.

Cedric biccentett. James a lépcső felé indult, de mikor az alsó fokra tette a lábát, megtorpant.

- Viszont van még valami, ami zavar, Cedric. Talán te tudsz róla valamit, lévén, hogy kísértet vagy, meg minden.

- Talán. Kérdezz!

- A driád az erdőben azt mondta, Voldemortnak volt egy örököse. Azt mondta, hogy ez a személy valahol itt volt a közelben, az iskola területén.

Cedric lassan bólintott.

- Ott voltam, mikor említetted Pitonnak.

- Bárki is az, szerintem ő vette el Ralph GameDeckjét, és ő használta az Austramaddux nevet. Ha az nem történt volna meg, most nem tartanánk ott, ahol. Akárki is legyen, már a kezdetek óta együttdolgozott Sacarhinával.

Cedric kinézett a közeli ablakon.

- Azt hiszed, tudod, ki az, ugye?

- Tabitha Corsica – felelte James határozottan. – Azután jutott eszembe, hogy beszéltem Pitonnal, és még mindig őt gyanúsítom. Oké, kiderült, hogy a seprűje nem Merlin botja, de attól még van benne valami ijesztő. És, ami azt illeti, Tabithában is.

Cedric felállt, és átsétált a széken, bár láthatóan észre sem vette.

- Éreztem valamit, James. Elismerem. Volt egy olyan érzésem, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén még mindig itt van. Itt, a Roxfort falai között. Olyan, akár egy illat, mint valami savas és nedves… és, valahogy, lila. Én talán érzékenyebb vagyok rá, mint a többi szellem, elvégre ő a felelős a halálomért,

- Igen – felelte James halkan. – Nem felejtettem el.

- De, James, a dolgok ritkán olyan egyértelműek, mint amilyennek gondoljuk őket. A való világban, legalábbis a mi időnkben, ha Merlinében nem is, a gonosz rengeteg álarcot viselhet. Óvatosnak kell lenned. Néha jó emberek is tűnhetnek rossznak. Sokunk, köztük az apád is, elkövette ezt a hibát Piton professzorral kapcsolatban.

- Én is – ismerte be James. – Jackson professzorral.

Cedric biccentett.

- Meg mertem volna esküdni, hogy Tabitha benne van a Merlin összeesküvésben. Mit gondolsz, mi lehet Tabitha és a seprűje igazi története?

Cedric hosszan, fürkészőn meredt Jamesre.

- Eszedbe jutott már, hogy a seprűje talán pontosan az, aminek mondja?

- Mi? – gúnyolódott James. – „Mugli műalkotás”? Azt csak kitalálta, nem?

Cedric vállat vont, de látszott rajta, hogy többet tud annál, mint amit el szándékozik mondani.

- Nem mindig azok a legfélelmetesebbek, akik gonosznak látszanak, James. Néha azok a legrémisztőbbek, akik összetévesztik az igazságot a saját hazugságaikkal.

James nagyokat pislogott.

- Úgy érted… Szerinted Tabitha Corsica tényleg elhiszi azt a maszlagot, amit a vitán mondott? Hogy Voldemort igazából jófiú volt, csak a minisztérium és a varázsló vezetők elnyomták, mert nem engedhették, hogy felrúgja a régi szabályokat? Ezt nem gondolhatja komolyan.

Cedric hosszan meredt Jamesre, aztán felsóhajtott.

- Őszintén szólva, fogalmam sincs. De azt tudom, hogy sok ember valóban hisz ebben, és ő is elég őszintének tűnt. Lehet, hogy a seprűjében tényleg van valami félelmetes, de az semmi azokhoz a sötét varázslatokhoz képest, amelyet olyasvalaki használna, aki elég aljas ahhoz, hogy egy kifacsart hazugságot igazságnak hisz.

James agya még akkor is járt, mikor halkan visszamászott az ágyába. Soha eszébe sem jutott, hogy Tabitha Corsica talán tényleg hisz azokban a dolgokban, amiket terjeszt. Azt feltételezte, a lány azért támogatja a Haladó elemet, mert teljességgel elfogadta és helyesli sötét céljaikat. Egy pillanatra megsajnálta őt. Szörnyű volt belegondolni, hogy egy Tabithához hasonló lány őszintén hisz abban, hogy a jó oldalon áll, és ő, James Potter, meg az apja a gonoszak. Szinte elképzelhetetlen volt, de nem egészen.

Odakint ragyogóan sugárzott a telihold. James úgy aludt el, hogy halovány, hűvös sugaraiban fürdött az arca, szemöldökét pedig még mindig összevonta kissé a töprengés maradványaként.

Másnap James, Zane és Ralph felszálltak a Roxfort Expresszre, és visszautaztak Londonba. A kilenc és háromnegyedik vágány peronján már ott voltak Zane szülei, és kishúga, Greer, aki leplezetlen csodálattal bámulta a karmazsinvörös mozdonyt. Nem messze tőlük James kiszúrta a saját szüleit is, közöttük pedig Albust és Lilyt. Elvigyorodott, és odaintett nekik. Úgy érezte, mintha alig egy hete lett volna, mikor ugyanennek a vonatnak az ablakából nézte őket, és közben az első roxforti évétől rettegett. Most pedig újból itthon van. Roxfort varázslatos hely, gondolta magában, de végül is örült neki, hogy hazatért. Jövőre már az elsős Albust kísérheti vissza az iskolába. Azt tervezte, egész nyáron azzal cukkolja majd Albust, hogy vajon melyik házba kerül, de igazából nem aggódott emiatt. Még ha Albus nem is griffendéles lesz, hát legyen. James úgy sejtette, ha az öccse valóban másik házba kerül, egy része talán még egy kicsit irigyelni is fogja érte. De csak egy kicsit.

Ahogy csatlakozott a kocsi kijárata felé hömpölygő tömeghez, valahogy Ted mögé keveredett. Jamesnek feltűnt, hogy a fiú Victoire kezét szorongatja.

- Ebből rengeteg bajod lesz, ugye tudod? – vigyorgott.

- Kemény meló lesz, ez nem vitás – felelte Ted alázatosan -, de hát mindenki a maga keresztjét…

- A szüleim nem tudhátják meg, hogy együtt vágyunk – szögezte le Victoire. – Ted Lupin, ne ronts el mindent! Te is tudod, hogy nem helyeselnék. Te is tártsd a szádat, James!

- Ha dühöng, jobban kitűnik az akcentusa, nem? – kérdezte Ted Jamest, mire a fiú elvigyorodott. Tednek igaza volt.

James megtorpant a vonat ajtajában, és körbenézett a peronon. A zsivajgó diákok, sürgő-forgó hordárok és kiáltozó családtagok erdejében látta, amint Zane eltűnik csinos, szőke anyja és büszkeségtől dagadó keblű apja ölelésében. A húga is ölelte, de csak amolyan tessék-lássék módon, szeme még mindig a vörös vonatra tapadt. Ralph és az apja ölelkezése már jóval tartózkodóbb volt, apa és fú szégyenlősen vigyorgott egymásra. Ralph visszanézett Jamesre, és odaintett neki.

- Apa azt mondja, a nyarat Londonban töltjük! Majd meglátogatlak!

- Remek! – kiáltotta vissza James boldogan.

James végre leszállt a vonatról, és észrevette, hogy a családja őt keresi. Mielőtt még észrevették volna őt, James kiélvezte a boldog pillanatot. Valóban hazaért. Odafutott hozzájuk, s közben ellenőrizte, hogy Madame Delacroix kis bábuja még mindig ott van-e a farmerja zsebében. Talán nem jelentett semmit, de a babának nem esett bántódása. Az égvilágon semmi.

- James! – kiáltotta Albus, aki először pillantotta meg őt. – Hoztál nekünk valamit? Megígérted!

- Mi vagyok én? A Télapó? – nevetett James, ahogy Albus és Lily majd felborította őt.

- De megígérted! Azt mondtad, hozol nekünk varázspálca nyalókát a büfés boszorkánytól!

- Rose-nak és Hugónak pedig kondéros kekszet – tette hozzá Harry vigyorogva.

- Hűha, gyorsan terjednek a hírek. Jól van, jól van, mindenkinek hoztam, amit ígértem! – ismerte be James, és Albus meg Lily kezeibe ürítette a zsebeit. Utolsóként a vudu bábut húzta elő, és tétován pislogott rá.

- Hát az meg mi a szösz, James? – kérdezte Ginny, miután megölelte fiát, és észrevette a markában lévő tárgyat. – Egészen olyan… mint te.

James szája vigyorra húzódott.

- Neked hoztam, anya. Arra gondoltam, talán vigyáznál rá, amíg én jövőre az iskolában leszek. Tudod, hogy emlékeztessen rám.

Ginny kérdőn meredt a babára, aztán felpillantott Harryre. A férje mosolyogva vállat vont.

- Nos, egy kicsit furcsa, de jól van – egyezett bele az asszony, és átvette fiától a bábut. – Ha megölelem, te érezni fogod?

Miközben a család megindult a vasútállomás kijárata felé, James vállat vont, mint aki már el is vesztette érdeklődését a téma iránt.

- Nem tudom. Mindegy. Azért… gondolom, megér egy próbát.

Ginny bólintott, majd elmosolyodott, és lopva Harry felé nézett. Kipróbálta.

 

V É G E